2020 nyarán elveszítettem Apukámat. Szívével műtötték, de műtét közben kilyukadt a gyomra. Először jó ideig fel se fogtam mi történt. Főleg, hogy Apu nővére el se mondta nekem (se a másik két apai ági nővéremnek), a facebookról „kellett volna” megtudnom, meg akkor, amikor jött a hagyatéki tárgyalásról a papír. Ez dühített. Főleg hogy még a temetésről se tudtam. Amikor a tárgyaláson voltunk nővéreimmel Kazincbarcikán (ahol élt), akkor mentünk ki a temetőbe meglátogatni. Akkor mondtam neki (remélem, hogy hallotta), hogy foglaljon nekem is helyet, nemsokára megyek... A mai napig minden nap eszembe jut, és bűntudatom van, hogy nem voltam vele utolsó napján. Bár nem nagyon tartotta velem a kapcsolatot (én próbáltam, Apu nem volt hajlandó rá), mégis szeretem és hiányzik. Emlékszek, amikor 2012 nyarán mamánál voltam és Apu is odautazott. Beszélgettünk, közös fénykép is készült. Akkor kaptam tőle életem első telefonját. Nem sokáig volt ott, elég hamar hazament. Meg egyszer kapott tőlem egy képeslapot postán. Meg egyszer egy tábla Merci csokit postán. Szép emlékek. Szép pillanatok. Ragaszkodok a pillanatokhoz, az emlékekhez.
YOU ARE READING
🔞 Tükörbe nézve 🔞
Non-FictionSaját életem forgatókönyvét nem más írja, csakis én élem meg. Amit gondolok, érzek, élek, az nem másé. Az csakis az Enyém, és soha nem vehetik el tőlem!
