A harmadik terem (2. rész)

28

Mr. Wesley elvigyorodott, és lassan felhívta Davidet, a telefont kihangosította. Pár csörgés után David felvette, és mielőtt megszólalhatott volna, Mr. Wesley köszöntötte.
-Üdv, David! A kedvenc professzoroddal beszélsz.
-Wesley? Hova vitte Oliviát?
Le kellett hunyjam a szemem. Azt hittem megszakad a szívem. Hangjából olyat hallottam, amit még sose: félelmet.
-Hm, mi lenne, ha ő mondana el mindent, amit tud. Hisz ő a nyomozókisasszony - nevette el magát, majd odanyújtotta nekem a telefont. Remegő kézzel elvettem tőle, miközben a szemében néztem. Ő viszont nem félt. Tudta, hogy nem tudom, hol vagyok.
A fülemhez emeltem, egy nagyot nyeltem, majd megpróbáltam minél magabiztosabban megszólalni:
-David, én vagyok az.
Muszáj volt a kezemet a szám elé tegyem, folytogatott a sírás.
-Olivia? Édes Istenem, hol vagy? Bántottak?
-David, nem, jól vagyunk. És nem tudom, hol vagyunk.
-Jó, figyelj rám, megtalállak. Érted? Hazahozlak.
Először nem akartam hinni a fülemnek, de be kellett vallanom, hogy David hangjában aggodalmasság annyira eluralkodott, hogy már szinte sírt.
Felnéztem Mr. Wesleyre, aki a kezével jelezte, hogy gyorsan térjek a lényegre.
-Azt üzeni Mr. Wesley, hogy csak akkor enged el minket, ha lezárod az ügyet.
Hallottam, ahogy a háttérbe elindítja autójának motorját.
-Ó, még azt is mond meg neki, hogy figyeljük, azért tudjuk, hogy négy nap után most volt először otthon.
-Mit mond? - kérdezte David idegesen.
-Hogy figyelik minden lépésedet - feleltem remegve - Onnan rudták, mikor vagy otthon.
Pár másodperc csend, én pedig már nem bírtam visszatartani, a lehető legnémábban elkezdtem sírni.
-Mond meg neki, hogy két nap múlva lezárom az ügyet. Addig keresek inditékot. Azzal a feltétellel, ha holnap beszélhetek veled.
Néma sírásomat ekkor felváltotta rendes sírás.
-David, ne... - kezdtem, de Mr. Wesley kitépte a telefont a kezemből.
-Áll az alku - mondta, majd kinyomta, és szó nélkül kifordult a szobából.
Én pedig kiadtam minden fájdalmamat. Most, először. Próbáltam mindig erősnek mutatkozni a lányok miatt, de egyszerűen nem tudtam elviselni, amire kényszerít minket. Őt. És most egyből belém csapott az is, hogy a családom, hogy aggódhat értem. Muszáj innen kijutnom. És tenni is fogok ezért.

Másnap Mr. Wesley betartotta az igéretét. Bejött, és idaadta a telefont.
-Olivia? - szólt bele David, hangjából most is hallatszott az aggodalom.
-David - mondtam ki a nevét, és már jöttek is a könnyek.
-Kérlek, ne sírj, kiviszlek titeket onnan.
Ekkor egy visiítás hallatszott a mosdóból. Mr. Wesley rámpillantott, és látva réműlt fejemet, egyből odaszaladt.
-Halló, mi történt? - kérdezte David.
-A szülőházában vagyunk - suttogtam neki, figyelve, hogy ne hallja Mr. Wesley. Pár másodperc múlva már megint előttem volt.
-Igen, jól vagyunk, nem bántott - feleltem mostmár normális hangerőben, mintha csak David kérdezett volna valamit.
-Rendben, nemsokára itthon leszel. Tarts ki! - mondta, mostmár kissé nyugodtabban.
Ahogy ezt kimondta, Mr. Wesley elvette tőlem a telefont, és kinyomta.
-Azt ajánlom tartsd vissza a kis barátnődet. Egy csótány miatt nem kell ekkor cirkusz rendezni - mondta dühösen, majd kiment.
Ahogy elment, odasiettem Tellához, és megöleltem.
-Sikerült. Mostmár tudja, hol vagyunk.
Sírtam, mire ő is sírni kezdett. Amikor kicsit megnyugodtam, felemeltem a fejem, és félszememmel láttam, hogy Emily feszengve áll. Elengedtem Tellát, és odamentem hozzá.
-Nem is tudom, ha valaha meg fogom tudni hálálni nektek, amit tettetek. Pedig neked semmi okod nem volt arra, hogy ápolj.
Szomorúan elmosolyodott.
-Azt hiszem, pont, hogy volt. Úgy viselkedtem veled, mint egy tini ribanc. David téged szeret, és ez így van jól.
-Én... -kezdtem bele, de a számra tette a kezét.
-Nem, nem akarom hallani. Majd, ha kijutottunk innen, meglátod.
Nem válaszoltam, csak megöleltem, o pedig visszaölelt. Csatlakozott hozzánk Tella is, én pedig úgy éreztem, tényleg kiszabadulhatunk röleszünk. Mégse akartam nagyon elbízni magam, mert általában ilyenkor vannak a kellemetlen fordulatok.
Igazából talán egy dolgra sikerült rájönnöm az elmúlt napokban; lehet, hogy mégse vagyok annyira közömbös David számára. Ahányszor visszagondoltam  a hangjára, elfogott a sírás. Éreztem, hogy aggódik, és nem csak mint kollégája, tanítványa iránt, hanem először éreztem, hogy annál többnek tekint.