A harmadik terem (2. rész)

22

A péntek a megváltás napja. A tudat, hogy késő délután már az irodában lehetek, hatalmas löketett adott a nap további részére.
Az utolsó előadás Mrs. O'Connoré volt, és abba a csapdába estem, másik két társammal, hogy fel mertem tenni neki egy kérdést. Teljesen kiment a fejemből, hogy a felsőbb évesek figyelmeztettek, hogy aki kérdést tesz fel, az előadás után legalább egyórás választ kap.
Leültetett minket az asztala elé, elkezdett fel-alá járkálni és szószerint külön órát tartott. Természetesen egy fél szó nem ragadt rám, hisz a gondolataim az ügy, és David körül forogtak. Egy idő után elkezdtem szédülni, ígyhát inkább az asztala rendetlenségét kezdtem el tanulmányozni. Kissé magamra ismertem benne. Egyszercsak a szemem megakadt az asztal szélén lévő füzeten, amelyben egy tollal készült aprócska rajz volt. Egy pont olyan rajz, mint a szervezet tagjainak tetoválásai. Jól megszemléltem, és egy eltérő vonalat nem tudtam felfedezni benne. A púlzusom megemelkedett, és hirtelen felálltam.
-Ms. Jones, minden rendben? -állt meg  Mrs. O'Connor.
-Persze, én... én... úgy tűnik megtalálta a füzetem. Pár hete hagytam el - mutattam a fecskerajzos füzetre.
-Oh, szerintem összekeverted. Az előző előadásról Mr. Wesley hagyta itt.
Nagyott nyeltem. Értelmetlen volt az egész, és ez biztos visszajut Mr. Wesley fülébe.
-Elnézést, nagyon fontos lett volna, hogy megtaláljam - ültem vissza, mire a nő csak biccentett, és mintha semmi se történt volna, folytatta az "óráját".
Türelmetlenül vártam, hogy befejezze ezt az egészet, és szuperlassan pakolni kezdtem. A társaim kimentek, Mrs. O'Connor pedig elkezdte felhúzni a táblát, amíg én másodpercek töredéke alatt csináltam egy képet a füzetről, és egy elhadart "viszlát" után szaladtam is ki az épületből.

Csak épp felszaladtam a koliba, és összedobáltam a cuccaim, majd be is ültem az autóba, és száguldtam hazafele. A majdnem egyórás útból összehoztam egy félórásat. Egyből az iroda fele vettem az irányt, pedig anyáék biztos ebéddel vártak.
Kiszállva az autóból szinte rohantam felfele, még a liftet se vártam meg. Aki mellett elmentem, annak csak sietősen köszöntem, választ se várva.
Ahogy David irodája elé értem, kopogásról nem hallva, berontottam. David az asztalánál ült, a laptopján dolgozott, és érkezésemre láthatóan megijedt.
-Mi a baj? Mi történt? - pattant fel, és jött oda hozzám.
-Ja, semmi - mondtam nagy levegőt véve.
-Normális vagy? Úgy berontottál... azt hittem baj van.
-Hát, baj az nincs, de van más - mondtam, miközben beljebb mentem az irodába, és leültem a megszokott helyemre.
-Mi? - kérdezte izgatottan David, miközben visszaült a székére.
Egyből kezébe adtam a telefonom, és egy pillantás alatt rá is vágta a választ.
-Ez ugyan az a fecske, mint a tetoválás. Honnan van? - nézett fel rám.
-Nem fogod elhinni. Mr. Wesley, az egyik professzor füzetéből.
David összevont szemöldökkel nézett vissz a képre, majd keresgélni kezdett a fiókba, és élőhúzott egy fotót Roger tetoválásáról.
-Pont ugyan olyanok - mondta csendesen, majd felnézett rám.
-Szerinted jelent ez valamit?
-Nem tudom - sóhajtott. - Lehet igen, de lehet, hogy csak egy véletlen egybeesés. Nem igazán áll össze a kép, hogy egy professzornak mi köze lehet az ügyhöz.
-Beszélni kellene vele.
-Ez még túl kevés ahhoz. Először alaposan utánanézünk, a rajznak is meg a professzornak is.

Így is tettünk. A rajz után alaposan utánanézünk, és találtunk hasonlót, de egyik se egyezett annyira, mint az a kettő. Rémisztő volt a hasonlóság, szinte vonalról vonalra egyeztek. A professzor életébe is belemásztunk, abszolút átlagos civil élete volt, civil körülmények között. Nem volt családja, de az interneten találtunk egy csomó képet vele és a barátaival, tehát nem mondhatnánk, hogy bármilyen beteg embernek tűnne.
David szerint ez az információ nem elég ahhoz, hogy kérdőre vonjuk, és mivel így is sokmindenbe hibáztunk már, így nem lenne jó, ha mégvalaki tudomást szerezne az ügy legkisebb részletéről is.
Arra jutottunk, hogy mindenképp óvatosan ki kell belőle szedjek valamit, a bizalmába kell fékőznöm.
-Csak két hét múlva megyek vissza. Addig függővégbe marad az egész? - húztam el a számat.
-Nem. Visszamész jövőhéten. Megmondod, hogy a sok kihagyás gondokat okozz, és szükséged lenne erre hétre.
-Ha köze van a dologhoz, rá fog jönni.
David gondolkozva a szemembe nézett, majd lassan bólintani kezdett.
-Úgy legyen.

Szó szerint szakadt meg a szívem, hogy vissza kellett menjek, de megnyugtató a tudat, hogy a nyomozás érdekében történt.
Hétfőn egyből Ms. O'Connorhoz siettem, és megkérdeztem tőle, ha visszaadta-e a füzetetet. A válasz szerencsére nemleges volt, és szívélyesen felajánlottam neki, hogy odaadom én, hisz beszélnem kell vele.  Nem gyanakodott, csak szimplán ideadta, én pedig egyből Mr. Wesleyhez mentem.
Kopogtam a terem ajtaján, és igazából választ se várva bementem. Előtte úgy hajtottam a füzetet, hogy pont a rajznál legyen kinyitva.
Mr. Wesley úgy tűnt, hogy egy előadásra készül. Amikor meglátott, igen meglepettnek tűnt.
-Kopogtam - emeltem fel védekezően a kezem.
-Igen... Igen, hallottam. De magának most nem kellett volna itt lennie.
-Igen, tudom, de... eléggé le vagyok maradva. Gondoltam most itt leszek, mert a nyomozóknak jelenleg nem sok szüksége van rám - mondtam, miközben elésétáltam. -Csak jöttem visszaadni ezt, mielőtt kérdezné.
Letettem az asztalára a füzetet, a fecskénél kinyitva.
-Ah, kerestem - mondta, és rámmosolygott.
-Maga rajzolta? - kérdeztem a lehető legcsevegősebb hangnemben, hogy véletlenül se hasson kihallgatásként.
-Igen. Tudja, miközben telefonálik, vagy gondolkozok, elkezdek firkálni - válaszolta, továbbra is mosolyogva. Ez nem tetszett, hisz így egyre jobban kezdett kudarcot vallani a tippem.
-Firkához képest ez egy gyönyörű rajz. Miért pont fecske?
Pár pillanatig gondolkodott, majd az őszinte mosoly átváltott egy keserűbbé.
-Jelképes. Az életöröm, szabadság és büszkeség jelképe. Hangot ad a bánatának és fájdalmának.
Éreztem a válaszban a sérelmet, ígyhát nem tágítottam.
-Miért? - kérdeztem, mindenttudó hangnemben, és mélyen a szemébenéztem.
-Azt hiszem, itt vége a játéknak - sóhajtott, mire bennem elindult az adrenalin. - De csak azért mondom el, mert én is elakadtam.
-Kifejtené?
-Én vagyok az, akit keresnek. Én vagyok Alfredo Riva.