Agónia // x Reader oneshotok

43

Nem tudtam felelni, csak a mosogatóba köptem a félig összezúzott rostokat, mielőtt a hányingerem valódi öklendezésbe fulladt volna. Újra én voltam én, bármit jelentsen is, és nem kívántam, sőt, egyenesen gyűlöltem a narancsot - egyetlen kósza, de jellemző példája az életemnek ez a jelenet, és Osamu, még ha nem is mondott semmit, nem felejtette el a legkisebb változást sem, én pedig rettegni kezdtem, végül mikor fogja mindezt a szememre vetni.

Végül, mivel kisebb gondom is nagyobb volt ennél, megfeledkeztem az incidensről. Pocsékul aludtam és gyakran riadtam fel olyan rémálmokból, amiknek korábban a létezéséről sem tudtam, mégis, apránként összerakva a képeket, ismétlődésük okán rájöttem; emlékek egy olyan gyerekkorból, amit, azt hittem, már örökre magam mögött hagytam. Kicsivel azelőtt történt, hogy a Dokkmaffiába kerültem, ott, azokkal az emberekkel, akiket jobb híján kénytelen vagyok a családomnak nevezni. Gyakran láttam egy férfit, valószínűleg az apámat - a szó, akárcsak a narancs emészthetetlen rostjai a számban, öklendezésre késztettek, máskor viszont sírva fakadtam a félelemtől - olyan idegen volt tőlem ez a viselkedés, mintha Osamut női ruhában láttam volna.

Előle továbbra is titkoltam mindezt, de mert ő sem volt jó alvó, olykor felébredt hánykolódásomra, vagy arra, ahogy kétségbeesetten kapaszkodom a karjába a sötétben. A közelsége megnyugtatott, de csak ritkán szorítottam arcához az arcomat; nem akartam, hogy érezze a könnyeket vagy a szám remegését, mert az újabb kérdéseket eredményezett volna, amikre még ha akartam, se lettem volna képes felelni. Nem szerettem, nem voltam képes beszélni ezekről a dolgokról, ritkán mégis, mint érzéketlen kívülálló, higgadtan tényeket sorolhattam volna róla. Persze, amikor Mori sensei elvárta tőlem, erre alkalmatlannak bizonyultam. Túl kicsi, túl ijedt és túlságosan összetört voltam - nem sokra emlékszem ebből az időszakból.

Valószínűleg azt tehetett velem, amit csak akart, hogy válaszadásra bírjon, végül, hogy engedelmes katonát formáljon belőlem; mindez távoli volt és jelentéktelen abból a szempontból, köze volt-e a korábbi megpróbáltatásokhoz. Ha muszáj valamit mondanom, mint tényt, az az, hogy szegények voltunk, az apám erőszakos alkoholista volt, rengeteg adósság terhelte a szüleimet, állandóan feszült és erőszakos légkör uralkodott köztük, ami agyamban összekapcsolódott az alkoholszaggal - gyakran émelyegtem, ha Chuuya kitöltött magának egy pohár bort és magamat is nagyon nehezen vettem rá, hogy alkoholt fogyasszak. Volt egy bátyám, aki megvetett, mert állítólag én voltam a családunk elkényeztetett hercegnője, de mégis, milyen hercegnő került volna ki abból a mocsokból? A bátyám korán elszökött otthonról, amiért apám anyámat hibáztatta, anyám pedig a képébe ordította az igazságot: a részeg mocsok tehetett mindenről, az adósságokról, a nyomorról, az állandó feszült félelemről.

Anyám egy zsebkendőt szorított az arcához, hogy felitassa róla a vért. Én értetlenül néztem őt, nagyjából háromévesen. Sírtam.

Sokszor sírtam neki, hogy ne bántsa anyámat. Egyszer vagy kétszer el is mentünk kettesben otthonról, de ő mindig ránk talált. Mindig, és mindig mélyebbre süllyedt valahogy, végül, ennek folyományaként, vagy nem is tudom, kerültem be a Dokkmaffiába. Gőzöm sincs, mit akartak csinálni velem ott, mert még gyerekprostituáltnak is fiatal lettem volna, de valami értékes vagy hasznos lehetett bennem, amiért Mori sensei magához vett, és ezt a kis, aranyszínű valamit használni is megtanított végül. Képesség volt, de nem érdemes róla beszélnem, Osamu amúgy is folyton kioltotta. De, mert hasznom volt, végül senki sem bántott ezután, és én, hülye kicsike, végül meg tudtam feledkezni az egészről.

Több mint húsz év telt el, mikor eloszlott az agyamra borult köd és újra láttam az apámat, minden éjjel; zaklatottságomban olykor nappal is, ha egyedül maradtam a lakásban. Néha azt álmodtam, hogy küzdök vele és megölöm, amire gyerekként képtelen voltam, de amit utólagos bűnbánattal kísérve sokszor kívántam, gyakrabban azonban ő bántott, és újra kellett élnem az összes nyomorult jelenetet, amit képtelen voltam az agyamból végleg kitörölni. Ott volt ő, más férfiak, akik még mindig félelemet keltettek bennem; a bátyám is, hallottam az összes csúnya dolgot, amit valaha a fejemhez vágott; éreztem a mellkasomat összeszorító fájdalmat, amikor egy túl súlyos test rám nehezedett, hallottam a nevetést, ami tovább fokozta a pánikot, éreztem mindent, és a szagok, ízek, a rajtam járó kezek fantomtapintása peremre sodort, ahol csak egy hajszál választott el, hogy sikoltozni és káromkodni kezdjek, de addig is csak fojtott, béna neket tudtam suttogni, vagy zihálva, nagyra nyílt, könnyes szemmel feküdtem percekig a hálószobában, bámultam a plafont, és próbáltam elhinni, hogy most, a jelenben mindez már nincs rám hatással - mit ne mondjak, hasztalanul.