Agónia // x Reader oneshotok

43

Nagyjából 2020-ban kezdődött olyan erősen, hogy felkeltse a figyelmemet, és két évvel később vált beszédtémává köztünk a hálószobában. Akkor még egy kis lakásban éltünk, egész életterünk egy nagy szoba volt, egyik sarkában a dupla ággyal. Azon ültünk, és magamon éreztem Osamu pillantását, ahogy igyekezett mindent megérteni a mondandómból - és láttam magamat is, leejtett vállal, remegő szájjal, a sírás határán. Utáltam sírni, mert nem volt racionális, és utáltam a vele járó gyengeséget is, mert Osamu hiába nem számított ellenfelemnek, tudtam, milyen veszélyes ennyire elesettnek lennem előtte - ha csak hajszálnyira is olyan romlott, mint én, kap az alkalmon, hogy egészen összezúzzon. Néha ilyen létidegen gondolataim támadtak, ha valaki gyengeségét láttam, pedig józanabb perceimben Chuuya szavaival élve undorítóan jólelkűnek számítottam.

Az egyik örökké fennálló fenomén, amiről alig egy éve kezdtem sejteni, hogy nem általános, az volt, ahogy visszagondoltam dolgokra. Önmagamat mindig hátulról és kívülről láttam, mintha saját testemtől méterekre, egy kicsit feljebb álltam volna. Sosem tudtam, milyen arcot vágok, sosem a saját szememen át idéztem fel az eseményeket, csak kívülről néztem, mint egy filmet, és érzelmileg is egészen elkülönültem tőle. Sokszor csak azért tudtam, hogy rólam szól, mert megtanultam, hogy egy emlékben az egyik embernek mindenképp nekem kell lennie, akármilyen csekély közösséget mutat magammal.

Az én, magam, mi és ők terminusok sem jelentettek sokat, mert gyakran, mire feleszméltem, többes- vagy harmadik személyben beszéltem magunkról, Osamut viszont talán szórakoztatta, mert sosem szólt ilyenkor közbe.

Heves magyarázatom közben, azt hiszem, legalább három különböző személy ült mellette az ágyon. Az egyik veszélyes és ellenséges volt, gyakran élt afféle fenyegetésekkel, amiket, közös múltunk ismeretében, még a Dokkmaffiát magunk mögött hagyva is végrehajtott volna; egy másik, aki nem bírta, ha nézik, és szemkontaktust tartani vagy érintéseket elviselni képtelenségnek tűnt számára; még egy, aki próbálta összefogni és kordában tartani a sehová sem vezető szóáradatot, és persze ott voltam én, aki teljesen kívülállóként, meglepetten figyeltem távolabbról a jelenetet. Megint ott volt egy ember Osamuval, akiről el kellett hinnem, hogy én magam vagyok, de akkor, aki a jelenetet nézte, mégis kinek számított?

Sokszor gondolkoztam el ilyenkor, csupán rövid pillanatokra, hogy ki vagyok én, vagyok-e egyáltalán, és igazi-e, ami történik velem; ebben csak Osamura támaszkodhattam, miután kettesben maradtunk - de pontosabb lenne azt mondani, hogy Chuuya nélkül, mert kapcsolatunkat nehéz lett volna csupán két személy együttesének nevezni.

Azután az alkalom után nem szívesen beszéltem Osamunak, őt viszont a legváratlanabb pillanatokba kezdtem érdekelni. Szégyenlőssé tett, pedig ez az érzés mindig hiányzott belőlem, amióta csak eszméletemnél voltam; Osamu nem olyan személy volt, aki, ha negatív érzést keltett másokban, az épp szégyenlősség lett volna. Mégis, szinte féltem tőle ezekben a percekben, és az zengett a lelkemben: LELEPLEZÉS. DAZAI OSAMU LEBUKTATOTT ENGEM!, de, hogy mivel kapcsolatban, azt nem tudtam volna ilyen biztosan meghatározni.

Mivel már az énnel, mint fogalommal is sok gondom akadt, úgy vettem, ez a lelepleződés nem nekem szólt, hanem annak, aki elcsúszott Osamu ártalmatlan, ám állandó csapdáin. Mosolyogva jegyezte meg, amikor egy köztudottan utált tevékenységem örömet okozott, egy utált ételt kívánatosnak találtam, vagy hirtelen színes ruhákra áhítoztam, holott mindig feketében látott. Apró, de számára jelentős változások voltak, és egyszer, amikor narancsot tömtem magamba, mintegy mellékesen megkérdezte, hogy hívnak, mintha életében először látott volna. Megdermedtem, a narancs pedig ismét undorító érzést keltett a számban - gyűlöltem, és ezt Osamu nagyon jól tudta, az a másik ember, aki átvette a helyemet, viszont odáig volt érte és boldogan habzsolta, amíg Osamu rajta nem kapta és ki nem taszította ottléte biztonságából.