•^°Our Summer°^•

⑅ A nagy fa mellett ⑅

Jisung

Felálltam asztaltól, és követtem Minhot.
Kimentünk az ajtón, és Minho ráfogott a csuklómra. Nem túl erősen, de mégis megijedtem és felszisszentettem.

- Bocsánat! Úristen, jól vagy? - Minho egyből rámkapta a tekintetét, miközben én mint egy nyomoronc a csuklóm símogattam. - Túl erős volt a szorítás?

- Nem, nem a te hibád! Nyugi. Csak még egy kicsit fáj.

Minho bólintott és ezúttal nem a csuklómra, hanem a felkaromra fogott rá, utána elindult valahova. Én sem tudom hova. Csak ment, én meg mint egy idióta, követtem.

'Lehet mégse kéne hagyni, hogy vezessen. Mivan ha elvisz az erdőbe, hogy megegyenek az állatok? Vagy rosszabb, egy maffia vezérnek, aki majd elad sok pénzért.' Pánikoltam.

Minho egy erdőhöz vezetett. Itt mégjobban ellezdtem félni, mivan, ha tényleg itt hagy az erdőben? Nem akarok Jancsi és Juliskásat játszani. Főleg úgy, hogy találjak egy kunyhót, amiben egy elmebeteg boszorkány lakik, kb 0.001% esély van. Minho egyre csak vezetett be engem az erdőbe, én meg annál jobban kezdtem félni és rosszul lenni. Mikor már majdnem az erdőben voltunk, rászorítottam Minho pólójára. 

- Oh? Mi a baj? - Minho kérdő tekintettel az arcán, megfordult. Én lehajtott fejjel, és idegesen szorongatva a pólóját, feltekintettem rá.

- Félek. - Súgtam. Erre Minho felkacagott.

- Az erdőtől? Jaj, nyugi, nincs semmi baj! Rendszeresen túráztam erdőkben Channal, semmi bajunk nem lehet. Ha látunk egy medvét, futunk. - Nyugtatott. 

- De nem Minho, én nem attól félek. - Elengedtem a pólóját, és inkább az ujjaimmal kezdtem el babrálni.

- Akkor mitől?

- Tőled..

Minho arca hirtelen eltorzult. Véresen komoly tekintete lett, kezét pedig levette alkaromról. Sokáig csend volt, míg végül ő szólalt meg.

- Értem. Sajnálom, ha erőltettem bármit is. - Ennyit mondott. És talán csak ennyi kellett ahhoz, hogy nekem mégjobban összeszoruljon a gyomrom. Minho lassú léptekkel elindult, de nem az erdőbe, hanem tőlem egyre messzebb. 

- Várj Hyung, h-hova mész? - Ilyedtem meg. Nem válaszolt semmit, csak egyre messzebb, és messzebb ment. Én meg természetesen egyre jobban kezdtem el félni. Egyedül voltam egy hatalmas sötét erdő előtt, ha kiugrik egy vadállat, ki védjen meg?

Remegő lábakkal Minho után mentem. 'Az előbb még tőle féltem, most meg követem? Nem is tudom miért, mintha nem magamat irányítanám. Mintha valami fonal, vagy kötél húzna engem. Mintha össze lennék kötve vele, és a fonal ami tart, csak nem akar elszakadni. Inkább húz Minho irányába.'

- Hyung! - Kiáltottam utána. Megint nem válaszolt. 'Talán megsértettem? Nem akartam.' - Minho állj!

Erre az előttem cammogó férfi lábai feladták. Megállt. 'Na végre!' Gondoltam magamban, és utána szaladtam.

- Minhoh. - Lihegtem, ugyanis nem szoktam futni. Lehet kéne, nem vagyok elég fit. Conbjaimra támaszkodva néztem fel Minhora.

- Mi az?

- Sajnálom, nem akartalak bántani! Nem vagy ilyesztő, én csak...

- Csak? - Fordult meg. - Jisung, ne tagadd. Azzal csak neked rosszabb. Több embertől is megkaptam már, csak kibírom.

- De én nem... Én nem úgy értettem.

- Akkor hogy?

- A-azt hittem azért viszel az erdőbe, hogy ott hagyj a vadállatoknak, akik felzabálnak, én meghalok, te pedig elsajátítod a házat, hazajön Heewoo, őt megölöd, tovább élsz a lakásunkban, macskákat tenyésztesz miközben üldöz téged a rendőrség... - Magyaráztam. Hirtelen Minho nevetését hallottam meg. Összezavarodottan felnéztem rá. Minho olyan jóízűen kacagott a kiakadásomon, hogy csak jobban felkavart. - Mi olyan vicces?!