NANAKOROBI YAOKI

XV. If a door opens

"'Cause one voice is enough/To make sleeping giants wake up (...) It's one belief, one spark/One faith and one restart/And we can reboot the whole chart/Before it all falls apart/So stand up, shout it out./We can put 'em in the air if you like it loud (...) Stand up, shout it out/Sing it loud, so the world can't drown us out/And before we depart let's leave a mark/'Cause light shines brighter in the dark."
(Thousand Foot Krutch-Untraveled Road)

2012.04.17., kedd
Miura Naoki

Naoki soha nem volt túlságosan népszerű lány. Na, nem mintha bárki is utálta volna, ilyesmiről szó sem volt. Egész egyszerűen nem rendelkezett semmi olyasmivel, amivel egy tanteremben felhívhatta volna magára a figyelmet. Átlagos volt a magassága, a haja, a szemei, a tanulmányi eredményei, a füzetei, a hangja, egyszóval mindene. A Kōmorishiban ráadásul még a röpicsapatnak sem volt túlságosan nagy híre, így hát még ha valamelyik osztálytársa véletlenül tudta is, hogy ő a menedzserük, elintézte egy udvarias "ó, tényleg?"-gel. Persze, Naokinak is megvolt az osztályban a társasága, akikkel ebédszünetben közösen ült a bentosdoboz felett, és megvitatták az időjárást meg a párhuzamos osztályba járó fiúkat, de igazán közeli barátnak egyiküket sem nevezte volna. Ehhez a fogalomhoz sokkal közelebb állt Yuna és Akane, de ők sajnos mindketten a másik osztályban voltak, ráadásul egy másik emeleten.

Így aztán a gyanútlanul ebédelő lány valósággal nagyrökönyt kapott, amikor a szünet cirka negyedik percében beviharzott az osztályba Okamoto Shinju.

Mármint, Shinju egy jelenség volt, épp annyira (bár kétségkívül másképp), mint Kimiko. Két copfba font, hollófekete haja majd' a könyökéig ért, világoskék szemeivel és szeplőivel pedig olyan különleges volt az arca, hogy a jelenlévő fiúk gondolkodás és minden további nélkül könyököltek fel a padra, igyekezve, hogy minél kevésbé feltűnően tegyék mindezt. Naoki, ha épp nem lett volna annyira meglepve, minden bizonnyal kineveti őket – nem volt valószínű, hogy annak az Okamoto Shinjunak, aki egykor a prefektúra minden kétséget kizáróan leghelyesebb fiújával járt, épp egy elsőévesen akadna meg a szeme.

A csapatkapitány szemmel láthatóan tesiről jött – a haja épp úgy állt a szélrózsa minden irányába, mint az edzéseik végén, a szemei azonban lelkesen csillogtak, és úgy egyáltalán, sugárzott belőle az életerő. Naoki el nem tudta képzelni, mi közölnivalója lehet, hiszen még az első óra előtt jelezte neki, hogy a Takeda-senseijel való beszélgetése sikerrel járt, a Karasuno fiatal tanára örömmel látja őket is az edzőtáborban. Mi több, még a tokyoi csapat edzőjének telefonszámát is megadta – Naoki úgy tervezte, hogy majd nyugodtabb körülmények között, délután hívja fel Nekomata Yasufumit. Addig legalább van ideje kigondolni, hogy mégis mi a bánattal győzhetné meg Tokyo egyik legerősebb csapatának edzőjét, hogy ugyan már engedje őket játszani a csapata ellen egy meccs erejéig.

-Megtaláltam! – Shinju zihált, de szemlátomást meg sem fordult a fejében, hogy kivárja, míg kissé rendeződik a légzése – Meglesz az edzőnk, Naoki!

-Hogy micsoda? – Naoki valahol halványan, a tudata szélén érzékelte, hogy kiesnek a kezéből az evőpálcikái, de most kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ezzel foglalkozzon. Tény és való, hogy a Kōmorishi röpicsapatának egy árva edzője sem volt, és hogy az engedélyt is csak azért adták meg a működésükre, mert a tavaly nyugdíjba ment Yukimura-sensei megparancsolta (és tőle meg féltek, mint a tűztől), de Naokiban ezidáig fel sem merült, hogy kéne szerezni egyet. Ott volt Shinju, aki a szó szoros értelmében mindent intézett, minden technikai problémára megvolt a maga javaslata; és ott volt Hitomi, aki pedig a lelki támogatást nyújtotta a csapatnak. Szóval Naoki igazán nem érezte a felnőttek hiányát, és erős gyanúval élt, hogy a többiek sem.