NANAKOROBI YAOKI

III. Scary newlings

"Hey, everybody's got a dream so what do you say/Are we making history?"                                    (The Wanted-We Own The Night)

2012.04.03., kedd
Ishida Hitomi

Így harmadévre Hitomi már egészen hozzászokott a negyed hatkor keléshez, de attól még az első napok változatlanul szörnyűek voltak. Ráadásul ilyenkor még a nap sem kelt fel (jó, erről főleg az óraátállítás tehetett, de akkor is), és ha valami, hát ez kellőképpen hervasztó hatással volt a lány hangulatára. Végső elkeseredésében még azon is elgondolkodott, hogy amint beér, vesz egy kávét az automatában vagy a büfében (pedig Hitomi elvből sosem ivott kávét), de úgy látszott, ez még az univerzumnak is ellene volt. Amint ugyanis felszállt a távolsági buszra, nem mást pillantott meg az egyik ajtó melletti ülésen kornyadozni, mint az egyik unokatestvérét.

-Hé, Ryuu! – ahogy lehuppant mellé, a fiú lecsukódni akaró szemhéjai úgy pattantak fel, mintha csak darázsba ült volna – Elnézted az órát?

Jogos volt a kérdés: bár egyirányba laktak a Tanaka-családdal, szinte sosem mentek együtt reggel, és ennek leginkább az volt az oka, hogy Ryuut még a reggeli edzés sem tudta kiugrasztani az ágyból: rendszeresen elkésett, aztán ennek megfelelően Daichi mindig vele takaríttatta fel a szertárat. Legalábbis tavaly. Mert most nem, hogy időben indult volna, de még egy órával korábban is volt a kelleténél... tuti lázas.

-Jobban tudok órát olvasni, mint bárki ebben a prefektúrában! – oké, mégis jól van – Én most épp a nagylelkűség erényét gyakorlom, Hitomi-neesan!

-Mármint azzal, hogy nem a háromnegyed hetes, hanem a háromnegyed hatos busz közönségét boldogítod? – Hitomi elnyomott egy ásítást, miközben a táskájába túrt, hogy előkotorja a termoszát az erős, hűtött, citromos fekete teával – Ha te mondod...

-Hitomi-neesan, nem vagy kedves velem – jelentette ki Ryuu, de a várható besértődés most elmaradt, és Hitomi egyszerre azon kapta magát, hogy érdeklődve hallgatja a Karasunos fiút a röpicsapatba való elsőéves jelentkezőkről (egy arrogáns, ám tehetséges feladó, illetve egy kicsi, de kiváló reflexekkel rendelkező ütő), Daichi begurulásáról, és a dékán parókájáról. Mi tagadás, ez utóbbi jelenet még elképzelve is vicces volt; Hitomi meglehetősen sajnálta, hogy nem lehetett ott.

-Amúgy, Hitomi-neesan, nem akarsz te is velünk gyakorolni? – vetette fel Ryuu, mikor már közeledtek a Karasuno felé – Ha ott lennél, játszhatnánk 2v2-t, azokra a srácokra ráfér a gyakorlás.

-Most nem, bocsi – nagyon is nehéz volt ellenállni a női kíváncsiságnak, pusztán azzal tudta vigasztalni magát, hogy majd szombaton úgyis biztosan látja őket játszani – Én is edzek egy kicsit reggel, meg amúgy is, ha ti hárman lesztek egy csapat, akkor össze kellene szoknotok, amennyire lehet.

-Franc, jogos – húzta el a száját a fiú, de aztán egyből felderült az arca – Na, majd meglátod, szombaton mindenkit is leverünk!

-Rendben, én meg majd küldöm a csít a lelátóról – nevetett Hitomi.

-El is várom – húzta ki magát Ryuu, aztán kicsit halkabbra vette a hangerőt – Amúgy... Noya még két hétig nem játszhat. Mondta, hogy adjam át, hogy hiányzol az edzésekről.

-Egészségére – pirult el Hitomi, mielőtt még elrejthette volna az arcát. Szégyellte is, meg nem is, hogy valamikor a tavalyi év folyamán menthetetlenül belezúgott a Karasuno nála egy évvel fiatalabb liberójába, akinél ráadásul három egész centivel magasabb is volt – de nem nagyon tudott mit tenni ellene.

-Naaaaa, nem is üzensz neki semmit? – háborodott fel Ryuu, de a szemében a visszafojtott nevetés jeleként megjelenő szikrákat nem tudta elrejteni.