Az üveggömbbe zárt titok

Tizennyolcadik fejezet - Az átok sújtotta

– Hol vagyunk? – Nixi hangja egy árnyalattal fakóbb volt a megszokottnál. Kezét az oldalára szorította, mintha lefutotta volna a maratont.

Léptek koppantak, valaki közeledett.

– Gent! Csak, hogy megjöttél! Már vártunk rád! – Egy magas fickó állított be a szobába. Hullámos, világosbarna haját stílusosan oldalra fésülte, fekete ingje kihangsúlyozta karcsú alakját, grafitszürke, élére vasalt nadrágja pedig a hosszú lábát. Az összhatás egész kellemes lett volna, ha a szembogara nem nő természetellenesen hatalmasra, ahogy észreveszi Gentet. A szeme fehérjét szinte teljes egészében felemésztette.

Ragadozómosolyra húzta a száját.

Megborzongtam.

– Baszódj meg! – köpte a szavakat Gent. A levegő egyszeriben megtelt mágiával. Nehéz, feszültséggel teli mágiával. Csípte a bőröm, felborzolta minden idegszálamat.

– Így kell üdvözölni egy rég nem látott cimborát? – A fickó ráérősen közelebb sétált hozzánk, ösztönösen hátráltam pár lépést, Nixinek ütköztem.

– Mit akarsz? – mordult fel Gent.

– Tudod te azt nagyon jól.

– Szerintem jobb, ha megyünk – szólt közbe Nixi, de Gent a legkisebb jelét sem adta annak, hogy meghallotta volna. Mintha megszűnt volna körülötte a világ.

Bassza meg! Pont mint Nixivel, amikor szembe találta magát Ibolyával.

Nixi megragadta a vállam, és Gentet is, Máté meg gondolom őt. Hálás voltam, amiért ilyen gyorsan cselekedett, én megint lefagytam. Pedig el kellett húznunk innen! Lehetőleg minél hamarabb.

Összeszorítottam a szemem, az állkapcsom megfeszült. Vártam, hogy az újabb emlék magával rántson.

De nem történt semmi.

Fölpillantottam. Nixi homlokráncolva nézett körbe, arcáról értetlenség tükröződött.

– Nem működik. Próbáld meg te is, Máté.

Eltelt pár másodperc. Visszafojtottam a lélegzetem.

– Bassza meg! – mordult Máté. – Emese? Talán te...

Ez nem lehet igaz! Mi a fene történik? Miért nem tudunk elmenni? Idegesség remegett minden egyes porcikámban.

Újra lehunytam a szemem. Megpróbáltam kizárni Gent és az idegen fickó szóváltását, a barátaim várakozó tekintetét. Nem okozhatok csalódást nekik! Most nem! Az otthonomra összpontosítottam. A télikertre. A növényeim zöld levelére. A rattan ülőgarnitúrára. A függő fotelre. Az ablakon át beszűrődő fényre. Aztán a nappalira. A könyvespolcomra. A konyhára. Az ablakpárkányon sorakozó fűszerekre. Anyáék konyhájára. A régi szobámra. A Bubira. A munkahelyemre. A Balatonra. Csenge házára. Bia lakására. A bevásárlóközpontra.

De az ég világon nem történt semmi!

– Nem sikerül! – Összeszorult a torkom, a tüdőm is szűkebbnek érződött.

Máté felmordult, dühös léptei alatt recsegett a padló. Céltalanul járkált, gondolom, hogy levezesse a feszültséget.

– Már dobtam azt az üzletet – csattant fel Gent.

Összerezzentem a hangjára.

– Na, ne mondd! – A másik fickó hátborzongatóan felkacagott.

Basszus! Tennünk kell valamit! Biztosra vettem, hogy hamarosan az Árnymágus is megérkezik!