Alaric saga- haldokló szív

A jó kislány

– Anyám! Anyám! Dolores megint magában beszél! Megint tündéreket lát! Siess, siess! mindenki csúfolni fogja őt, és engem is! Ne engedd, hogy megint megtörténjen! Dolores mindent elront, lassan elkergeti a barátaimat, és én is egyedül fogok játszani! Ne engedd neki, anyám, kérlek, csinálj valamit!

Avis egész teste beleremegett, mikor az apró ujjacskák, amelyek a vállán pihentek visszaléptették elméjét a jelenbe.
Atlas, akit korábban Alaric az előadásán mutatott be a közönségnek, kíváncsiságtól és izgatottságtól csillogó tekintettel fürkészte Avis minden mozdulatát.
egyik keze a lány vállán pihent, a másikban pedig egy apósüteményektől roskadozó tálat tartott, amely a folyamatos rászkódásoktól egyre jobban csúszott szét, szinte már csak a lélek tartotta őket a tálcán.
– Süteményt? – Atlas cincogó, szinte csilingelő hangja idegenül csengett Avis fülének. Hiába volt fiatal a lány, a hangja akkor is túl vékonynak hallatszott.
Avis akaratlanul is a lány hátán terebélyesedő szárnyakra pillantott. Furdallta a kíváncsiság, hogy vajon hogyan mozgatja őket? Zsinórt keresett, pálcákat vagy bármit, amivel mozgathatta a szárnyakat, de nem lelt rájuk.
– A szárnyaim igaziak, én magam növesztettem őket ilyen gyönyörűre!
– Sajnálom, de az embereknek nincsenek szárnyaik. Egyértelmű, hogy valaki oda ragasztotta őket a ruhádhoz. Nagyon szépek, valóban, de engem igazán nehéz átverni ilyen lehetetlen dolgokkal.

Atlas arcáról lefagyott a mosoly, homlokán hajszál ráncok jelentek meg, pofazacskóit felfujta, akár egy pocok.
– A nővéred nem volt ilyen buta és goromba. Ő csak mosolygott és megdicsérte őket. – Atlas a háta mögé dugta a süteményes tálkát, mire annak tartalma a földre hullott. – Ha ennyire undok vagy, nem kapsz süteményt. Alaricnak is megmondom, hogy csúnyán bánsz velem, sőt, mindenkivel!
– Hazudni nem szép dolog, anyukád nem tanított meg rá? Továbbá eddig egy szót se váltottam egyikőtökkel se rajtad kívül.

– Alaric! Alaric! a gonosz Lockwood lány sértegeti a szárnyaim! Dolores sose tett ilyet! – Atlas az ajtóban ácsorogva még egyszer visszafordult Avishoz, nyelvét gúnyosan rá nyújtotta, majd kirohant az ajtón, maga után zár kattanását hallatva.

Avis próbált higgadt maradni, de egyre inkább nehezére esett.

Időtlen idők óta más egyebet se látott, mint tucatnyi tükröt, egy szalmabálát, sminkes készleteket a porban heverve és egy egész falat elfoglaló,jelmezekkel tele zsúfolt ruhásszekrényt. A villódzó, halovány fények vöröses árnyalattal fedték be a szobát, a duruzsoló hangok, amelyeket mintha a falakból szóltak volna, szinte teljesen összemosódtak az idő múlásával. Mikor Alaric bevezette a szobába, külön megkérte, hogy egy kis ideig üljön le a sminkes asztal elé, nyugodtan használjon kedvére mindent, ami a szobában van, és próbáljon pihenni. Ezután pedig magára hagyta. Eleinte Avis úgy gondolta, hogy talán megbeszélni valója akadt a férfinak, vagy talán kell neki egy kis idő, hogy aztán nyugodtan tudjanak beszélni, ám amikor a talaj rázkódni kezdett a lába alatt, a lányban egyre növő aggodalom azt kezdte sugallni, hogy talán olyasmire vállalkozott, amely túlmutat majd a tűrés határán. Próbált menekülni, de az ajtót kulcsra zárták, majd amikor erőszakkal próbálta felfeszíteni azt, a falból kinyúló kezek nemcsak hogy halálra rémítették Avist, de közre is fogták a szabadulását jelentő ajtót.
Időtlen idők teltek el. A lány először félt, pániktól ködös elmével tapogatta a falakat, amelyek mintha egyre közeledtek volna felé, majd, ahogy a félelem elszállt, lassan a düh vette át elméje felett a hatalmat. A lány sikoltott, kezével mindent a földre sodort, amit csak ért, az egyik csizmáját levéve a kezeknek dobta azt, a ruhákat kirángatta a hülyékről, s tépni kezdte azokat. Átkozott mindent és mindenkit. Úgy érezte elárulták, hátba támadták, hazudtak neki. Kihasználták a reményeit, és most ki tudja hová tartanak vele.