Alaric saga- haldokló szív

Súlyos döntés

egy évvel ezelőtt

Dolores életében először pillanthatta meg a Tükörország határát szegélyező furcsa, rózsaszín, ezüst és mályva színekben játszó kirstályfalat, amely olyan magasan ágaskodott az ég felé, hogy szinte egybe olvadt azzal. A messziről tükör simának tűnő képződményről Dolores az elmúlt hónapokban tucatnyi könyvet olvasott, ezért tudta jól: hiába a látszat, a fal valójában milliárdnyi apró tüskével védi magát, amelyeket ha csak megközelítene, mind belefúródnának a bőrébe, és menten belehalna. Csupán a lassú omladozás okozta rések voltak védtelenek, hiszen ott már annyira elhalt a szinte élő, lélegző kristályfal, hogy a védelmet nyújtó tüskék is lehullottak róla.

– A birodalom határa. Aki átlépi, az soha többet nem jöhet vissza, és aki átjön rajta, az az örökkévalóságig bolyong. Persze kegyes kivételként szolgálok az efféle nevetséges szabályokra. Milyen kellemetlen lenne, ha én nem mehetnék el, s utána nem térhetnék vissza.
– Te a cirkusszal utazol. Próbáltad már a határt átlépni? A réseken átjutni?
Alaric arcára kiülő furcsa komorság ritka pillanatként szolgált Dolores számára. A minduntalanul mosolygó férfit egy kezén meg tudta volna számolni, hányszor látta komolynak, örökké ragyogó szemeit szinte baljósan sötétnek. Ezeket a pillanatokat az eszébe véste, és mindig emlékezett rájuk, amikor úgy érezte, Alaric Doyle érzelemmentes szörnyeteg csupán, kinek szívében nem lakozik semmi más, csak az őrület fényesen ragyogó szilánkja.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy igen, de akkor is, ha nemmel felelnék.
Dolores résnyire nyitotta ajkait, majd szemforgatva becsukta azokat és lenyelte a csipős megjegyzését. Tekintetét a falra emelte és előrelépett egyet.
Épphogycsak nem esett le a lába alatt nyugvó sziklaszirtről. Bár magasan voltak, az előttük elterülő, tengerként hullámzó lelkek mégis bele-bele kapaszkodtak a szikla aljába, és csak akkor engedték el, mikor már túl messzire vitte őket az áramlat. Dolores sokáig rettegett a lelkek tengerétől. Jól emlékezett rá, hogy az első éjjelén, amelyet Tükörországban töltött, fittyet hányva a tündérek óva intésére bemerészkedett az akkor még víznek tűnő, gyönyörűen csillogó folyadékba, amelynek, ha Alaric nem menti ki oly nagy gyorsasággal, bizony már ő maga is a részese lenne. Dolores akkor először szembesült a ténnyel,hogy Tükörország olyan hely, amelynek a szépsége azért létezik csupán, hogy az óvatlanokat bekebelezze. Egy éhes száj csupán, amely ártatlanokra feni a fogát.
Alaric elégedetten mosolyogva figyelte a lányt, kezeit a háta mögött összekulcsolta, miközben sarkain hintázott.
– Nos? – Szólalt meg végül a férfi, hosszas csöndet törve meg ezzel. – Tegye meg,, ha elég bátornak vagy kellően ostobának érzi magáz, drága Miss Lockwood, vagy lépjen hátra, és engedjük, hadd szárnyaljon ez a halva született ötlet tovább a meg nem tett butaságok csendes viharában.
– Nem, döntöttem. Muszáj megtennem.
– Semmit nem muszáj, de bármit lehet, ezt sose feledje.
– Hallgass! – Dolores újjai kékülni kezdtek, ahogy egyre inkább szortítta a kezében nyugvó, szürke gémet formázó medált, amelyet még édesanyjától kapott gyerekkorában.
Szinte a füle mellől hallotta Alaric hitetlenkedő kacaját, de nem törődött vele. A férfi nem értette, és úgy gondolta, soha nem is értheti majd, miért akar megválni az utolsó dologtól is, ami a saját világához köti.
– Felejteni fogok...
– Felejteni fog.
– Minden rosszat...
– S minden jót.
– A béklyóim...
– A szíve utolsó emberi dobbanása.
– Szabad leszek.
– Vagy a foglyommá válik.
– Döntöttem.
– Támogatom benne.
Dolores fehér szoknyáját és éjfekete haját a szél hevesen tépte, tincsei szemeit keresztezték, mintha csak vakítani próbálnák. Talán egy jel volt, egy óva intés, de a lány makacs volt, és döntést hozott.
A sok fájdalom, megaláztatás, rettegés és gyűlölet, ami a szívében tombolt elég erőt adtak neki, hogy meglendtse karját, majd a tőle telhető legnagyobb erővel elhajítsa a medált.
Alaric lassú léptekkel sétált Dolores mellé, tekintetével azonban csak a medál útját figyelte, ahogy hosszú repülést követően a lelkek közé esett, majd elsüllyedt.
– Minden elismerésem, Miss Lockwood. Kevesen dobták volna el a múltjukat, egy nem túl kecsegtető jövőért cserébe.
– Ahonnan én jöttem, ott nem volt semmilyen jövőm.
Alaric nem válaszolt. Lopva tekintetével a keserűséggel teli arcot figyelte. Dolores szemei csillogtak, ahogy könnyeivel küszködve figyelte a lelkek mozgását, alsó ajkába olyan erősen harapott,hogy vér buggyant ki belőle. Alaric tudta jól, hogy a lány megbánta. Talán azalatt a kis idő alatt ezerszer is megbánta. De döntött.
A férfi még egy pillantást vetett a falra,majd sarkon fordult, cillinderét oldalra igazította, és elindult a mögöttük elterülő tisztás felé.
– Az otthonom, Miss Lockwood. Kérem ne sértegesse.
Dolores értetlenül fordult a férfi felé, de nem szólt semmit. Magyarázatot várt csupán a szótlanságáért cserébe.
Alaric megvárta, amíg a lány mellé ér, majd lusta mosollyal az arcán lehajolt hozzá,hogy tekintetük találkozhasson, a köztük lévő térbe pedig épphogycsak elférjen egy lélegzetvételnyi levegő.
– Maga cirkusznak hívja, azonban az az otthonom, drága Miss Lockwood, ahogy a magáé is. A lakói pedig szeretik magát, ezért kérem, ne sértegesse.
Dolores ajkai mosolyra húzódtak.
Talán Alaric egy szörnyeteg volt, talán Dolores sokszor nem is akart többet látni a férfiban, de a szavai igazak voltak. Egy haldokló világba csöppent, egy veszélyekkel teli vidékre, egy hóhér kezei közé, de itt mégis, mindezek ellenére.

Dolores otthonra lelt.Szerető otthonra.