DAIKI

17. Fejezet ELSŐ ÉVAD VÉGE

DAIKI POV

- Yuyi! - hiába próbálom utolérni, egyszerűen lehetetlen. Nagyon bepörgött azért, mert Izumival beszéltem pár szót és lehet, hogy rosszul tettem. - Yuyi, megállnál? - megtorpan, mire én is. Egy lépés távolság van tőlünk. Megfordul, majd olyan hirtelen mos be egyet, hogy felnyögve borulok el oldalra fejemmel egyetemben. Azt hiszem eltörte az orrom, miután lecsekkolom mi is vérzik.

- Hazudtál, megszegted az ígéreted! - hallom erélyes hangját, melyben annyi düh van, mintha az egész világot el akarná pusztítani.

- Nem akartam... - fordulok felé, miután felkeltem a földről. Nem tudtam, hogy ilyen erős. - Nem volt semmi, csak beszéltem vele. Nem is ültem mellé.

- Akkor miért kellett nélkülem beszélgetned vele? Talán megcsalnál vele? Teszed az eszetlent, de valójában nagyon is a tudatában vagy annak, hogy mit művelsz! Ha megölöm magam miattad, akkor is ezt fogod majd mondani, hogy nem akartad?

Megsemmisülve állok előtte. Most ő megfenyegetett? Hogy megöli magát? Vagy mire akart ezzel utalni? Egyelőre a vérző, fájni kezdő orrom eltereli a figyelmem erről az egész zűrzavarról.

- Nem akartalak megcsalni vele - válaszolom ismét az igazat. - Csak megbeszéltem vele, hogy tartsa a száját. Nem akarom tenni az eszetlent, tudom, megígértem, de nem tehetek róla, hogy akkor volt a legjobb időpont a beszélgetésünkre. Tényleg sajnálom.

Yuyi elfordul és mikor azt hinném elmenne, kicsit talán csalódottan veszem tudomásul, hogy nem fog. Mert nem is mozdul.

- Sajnálom - hallom felőle is a szót. - Tudom, borzalmas vagyok. Bántottalak.

- Nem gond - valójában de, de nem bánom. Nem fogok ezen fennakadni. Azonban muszáj vagyok ennek véget vetni, mielőtt benne ragadnék ebben a kapcsolatban. - De Yuyi, nem tudnál picit elnézőbb lenni velem? Nekem ez új, és sokszor nem tudom tényleg, hogy mit csinálok. Szeretnék barátokat, Hinatáékkal is lenni. Esetleg Izumival is barátkozni. Nem akarok tőlük semmit, egyedül csak velük lógni - a szavaim végeztével Yuyi arca eltorzul. Mintha én bántanám a szavaimmal, elárulva néz rám.

- Ezt gondolod, hogy elszakítalak a barátaidtól?

- Nem ezt gondolom, ne érts félre...

- Akkor?!

Csendben lehajtom fejem. Orromból ömlik a vér, pólóm és az aszfalt is csupa piros.

- Csak szeretnék velük is közös programokat...

Hangom halk és még én is meglepődöm, hogy miért ilyen. Kicsit megtörlöm számat, kellemetlen már a vérem íze.

- Mármint, milyet? Ahol baszhattok?

- Yuyi, fejezd be! - kelek ki magamból hirtelen, mire megszeppen. De nem tudom abbahagyni. - Próbáltam a kedvedre tenni, igyekeztem megenni azt amit te szeretsz, de már hányingerem van az egésztől! Megerőszakoltál, rám erőltettél olyan dolgokat amiket nem akartam! Nem beszélgethetek senkivel, mert félek megölöd magad, nem lehet senkivel sem közös programom vagy még beszélni sem beszélgethetek a te jelenléted nélkül, mert úgy érzed megcsallak! Ez abszurd! Téged, veled akartam összejönni, de már kezdem bánni, hogy így tettem. Én csak barátokat is akarok, embereket akikkel megbeszélhetek olyan dolgokat amiket veled nem annyira tudnék, mert mindig vagy szexelünk vagy veszekedünk, vagy pedig a te kedvedre teszek! Nem cigizek már egyáltalán, mert azt mondtad zavar téged! Megeszem azt a borzalmas mentás fagyit is, mert azt szereted, de egyszer sem kérdezted mit szeretnék én! Ez a kapcsolat rólad, és a drámáidról szól!

- Tehát? Szakítani akarsz?

- Lehet! - mondom ezt kissé meggondolatlanul.

- Akkor menj és barátkozgass. Engem pedig felejts el - felnézek Yuyira, de látom a szemeiben, hogy utolsó patkánynak tart. Talán nem kéne elengednem. De nem bírom már szeretni. Nem ez az első, hogy megütött, hogy mindig olyan dolgokat mondd ami nem igaz, hogy mindig bocsánatot kell kérnem tőle. Én tényleg nem vagyok elég jó, esetleg türelmes hozzá. Vajon azt várja, hogy utána menjek?

Mikor már kész lennék utána menni, hirtelen lelép a járdáról egy gyorsan hajtó autó elé. A szemem előtt gázolja el. Később kiderül, hogy végül halálosan.

~*~

Amit érzek igazából, leírhatatlan. Vagyis épp ez az. Semmit sem érzek.

Miközben a mentősök igyekeznek segíteni Yuyin, újra próbálják éleszteni, addig én csak állok vérző orral és figyelem ahogy a férfi életét igyekszik megmenteni. Zúzódások vannak a testén, fején vér csörgedezik és a lába eltört. A mentősök hiába próbálják megmenteni, semmi haszna. Oldalra billentem fejem. Ez az én hibám lenne? Yuyi halála az én hibám, mert nem vagyok eléggé otthon a szerelemben? Miért halt meg és miért döntött így? Hiszen csak próbáltam vele megegyezni, hogy fogadja el a barátaim.

- Maga jól van? - ez az a mentős nő, aki a kórházban is ott volt velem. Nem emlékszem már a nevére. - Hé, te! - illetődik meg felismerve engem. Bólintok.

Segít nekem, leápolja a sebem, az orrom vissza pattintja az előző állapotára. Meg sem rezzenek a fájdalomra. Ez lenne az érzelemmentes élet, vagy ezt nem arra szokták mondani, mikor valaki üres és nem érez semmit, bánatot vagy fájdalmat? Szerintem igen.

~*~

Yuyi temetése előtti hetek borzasztóan telnek. Nem bírok semmit sem mondani sem Hinatának, Rennek és főleg nem Izuminak. Nincs mit mondanom. Nem tudom miért ölte meg magát, azt sem mit mondhattam ami bánthatta. Csak szerettem volna a barátaimmal lenni. Viccesen morbid, hogy ezért ölte meg magát, nem?

Miközben lehetett neki választása mikor  haljon meg, addig nekem aligha van. Yuyi történetesen az egész életem tönkre is tehette volna, ha nem döntök a szakítás mellett, de ezzel pedig én tettem őt tönkre. Nem viccelt, tényleg megölte magát azért, mert szakítani akartam. Az égre emelem a tekintetem.

Ugyan járok iskolába, de egyelőre nincs kedvem a hangoskodó diákokhoz, barátaimhoz. Tudom, megértenék ha csak ülnék és kussolnék köztük, de közben úgy érzem valahol gond is lennék és feszültté tenném őket. Ezért most az iskola épületének a tetején fekszem, nézve az eget. Olyan békés egyébként most így. Azt hiszem sírhatnék is, de nem bírok, hiába öl meg belül a fájdalom. Sóhajtva lehunyom szemeim. Nem aludtam már egy ideje jól, Yuyi előtt sem és mikor vele voltam akkor sem, de most a halála után főleg nem. Csak jár az agyam mintha muszáj lenne.

De most jó itt. Lecsukva a szemem azt képzelem, hogy a felhőkkel szállok és lebegek.

ELSŐ ÉVAD VÉGE