*:･Endless*:･

1.Rész

Az imént még csöndes helyet most törött üvegek, romba dőlt asztalok és mocsok borítja. Aki csak tudott, elbújt a hozzá legközelebb eső, valamennyit védő bútor mögé, de még így is voltak sokan,  akik megsérültek. Az egész úgy nézett ki, mint egy rossz álomban.
Másodpercekkel később is csak sokkosan guggoltam az egyik pult végénél, amikor egy fiatal kislány hangos sírására tértem magamhoz. A fegyverek hangos ropogására minden alkalommal mint egy kisseb elektrosokk érte volna a testem. Azt szerettem volna, ha minél előbb véget ér ez a rémálom.
Megpróbáltam jelezni a kislánynak azzal, hogy a mutató ujjam a szám elé tettem, hogy maradjon csendben, mert ha meghallják akkor talán baja esik, de úgy tűnt ez nem hatásos.
A kislány és a köztem lévő távolság, úgy tűnt, mintha kilóméterekre lettünk volna egymástól, pedig csak néhány méter távolság az egész.

Ahogy sejtettem, az egyik fegyveres ember elindult a lány irányába, amit nem hagyhattam. Nem tudtam azon gondolkozni, hogy mi lesz velem, vagy vele. Csak az lebegett a szemeim előtt, hogy megállítsam azt az alakot!
Egy törött deszkát kaptam fel a kezeim közé, ahogyan elő ugorva a rejtekhelyemről a kislány felé szaladtam.
A férfi a lányra tartotta a pisztolyát, én pedig ijedtemben a férfi kezére vágtam a deszkával, olyan erősen ahogy csak az erőm engedte.
Egy ideges, mérges morgás és szitkozódás után fordult csak felém, amitől kissé megtorpantam. Az egész testem remegett a félelemtől, és teljesen elsápadva álltam a félelmetes alakkal szemtől szembe.
Szemeimmel a kislányt kerestem, de mintha itt se lett volna,  tűnt el előlünk. Ez egyben nagyon aggasztott, de reménykedtem is benne, hogy elbújt egy olyan helyre, ahol nem találják meg.

Ekkor a férfi megindult felém, én pedig hátrálni kezdtem. Mikor elém érkezett, remegő kezekkel lendítettem a kezemben maradt deszkát, de egyszerűen, egy kézzel ki tépte a kezemből és eldobta az el az útjából.
Azzal a kézzel megragadta a torkomat és szorosan a falnak nyomott. Én egyből a karjára fogtam mindkét kezemmel, levegő után kapkodva, de csak egy gonosz vigyor jelent meg az arcán. Mintha csak magát az ördögöt láttam volna szemeim előtt.

-Kinek képzeled magad?! – köpte a szavakat idegesen, az arca még jobban eltorzult és csak még szorosabban fonta ujjait nyakam köré, amitől nyikkanni sem tudtam.
A szemeimet össze zárva vájtam körmeimet húsába, ahogy egyre fogytán volt a levegőm. Egyre tompábban hallottam a szavakat és a körülöttünk dúló véres harcot.
Tényleg ez lenne a vége? Ennyit ér egy élet?

Kissé engedett a szorításán, amitől egy hatalmas levegőt kellett vennem. A hirtelen kapott oxigéntől megszédültem, de mérgesen néztem az elsötétült szemeibe, amikben megjelent egy halvány csillogás. Egy olyan csillogás, ami egyáltalán nem tetszett!
A fülemhez hajolt, bele suttogva a következő ocsmány szavait;
-Ne félj, még nem öllek meg.. Egészen kedvemre való vagy, lehet hogy megtartalak.- Tisztán hallottam a vigyort és a kuncogást a hangjában, de mégis tehetetlennek éreztem magam. Az ujjai még mindig a nyakam köré voltak tekeredve. Úgy éreztem magam, mint aki bele esett a kígyó verembe, és most éppen a kígyók tekerednének a nyakam köré.
Össze zártam a szemeimet, abban reménykedve, ha újra kinyitom, akkor ez a rémálom eltűnik.

Ebben a pillanatban pedig egy hangos csattanással és enyhe megkönnyebbüléssel lélegeztem fel. Egyből a torkomra fogtam, óvatosan megdörzsölve azt.
Az imént még fojtogató ember most eszméletlenül a földön fekve, én pedig hirtelen fel sem fogom, hogy mi történt az előbb.
-Meg vagy?! Hé! Térj magadhoz! Nem maradhatsz itt! – Kissé sokkosan nézek fel a megmentőmre, aki tulajdonképpen éppen hogy csak néha-néha rám pillant, miközben mindkettőnket véd fegyverével.
Lassan a látásom is kitisztul, ahogy az oxigén vissza tér a tüdömbe.
-I.. Igen.. Igen! Azt hiszem! – Kissé bizonytalan voltam benne, hogy tényleg jól vagyok e. Meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy a hangom vissza jöjjön.
-A fenébe is! – ragadja meg a karom és húz le a földre magával.
-Ki kell jutnunk innen! Nem lesz könnyű.– Magyarázta nekem az ismeretlen srác, miközben tárat cserélt a pisztolyában, szemét pedig mindvégig az ajtón tartotta. Csak az után nézett rám, miután ki biztosította a fegyverét. Gyorsan végig mért, és egy bizonytalan mozdulattal nyúlt a pólója alatt rejtegetett pisztolyához. Láttam rajta, hogy egy pillanatra habozik, de végül a kezemet megragadva nyomta a tenyerembe a fegyverét.
Kissé értelmetlenül és hatalmas szemekkel néztem rá, reménykedve abban, hogy nem akarja azt, hogy én ezt használjam.

-Egyedül nem fog menni! Fedezned kell! Ne mond, hogy még sosem használtál fegyvert...- A tekintetén látszott, hogy nem ezt a választ várja, de hevesen megráztam a fejem. Hogy tudnék azzal a tudattal élni, hogy valakit én magam bántottam?!  
-Nem! Én ezt nem csinálom! – nyújtottam vissza neki a fegyverét remegő kezekkel, de egyből elutasította és szorosan megragadta mindkét kezem.
-Ez most nem a legjobb pillanat ehhez! Vagy használod, vagy egyikünk sem jut ki innen! – Egy mély tehetetlen sóhaj hagyta el a vékony ajkait, és idegesen túrt bele a fekete tincseibe.
-Ezzel biztosítod. Így! – oktatott ki a lehető leggyorsabban, ahogy ebben a pillanatban csak tehette. Habár nem akartam mindezt, úgy éreztem ebben a pillanatban tényleg nincs más esélyem mint bele törődni és végre hajtani minden utasítását, ezért megpróbáltam meg erősíteni a szívemet és felfogni azt az információt, amit tudnom kell.
-Én előre megyek, te pedig fedezel, érthető?!- Csak bólogatni tudtam kérdésére, ami inkább volt utasítás. A szívem vagy ezerrel vert, a kezeim és a lábaim is reszkettek. Alig tudtam megálljt parancsolni a testemnek, hogy ne essek szét, mint egy kocsonya.
-Suga!! – A kiabálásra a srác egyből felkapta a fejét és a kezével jelzett, mielőtt még vissza fordult volna hozzám. Megragadta az arcom, és felemelte a fejem, hogy a szemeibe nézzek.
-Meg tudod csinálni! Muszáj lesz! – Habár a hangja határozott volt, mégis egy kis gyengédséget véltem felfedezni benne.
Egy kisseb bólintással engedte el az arcom, majd már fordult is meg, és lépett ki a fedezékünkből, ami az előbb még biztonságot nyújtott mindkettőnknek.
Gyerünk Jimin! Menni fog!

Óvatosan emeltem ki a fejem, ekkor pedig majdnem eltalált egy lövedék, de még időben húzódtam vissza. Mintha csak az életem pergett volna le a szemeim előtt! Szorosan össze zártam a szemeimet, majd egy nagy levegőt véve szívtam fel magam. Gyerünk, meg tudom csinálni! Ne gondolkozz! Ne gondolkozz!
Azzal a mozdulattal ki is hajoltam és tüzet nyitottam.
Nem volt a legegyszerűbb dolog. Egyszerre akartam megvédeni magunkat, és nem bántani senkit. Ami nem volt nehéz, ugyanis senkit sem sikerült eltalálnom.
A Sugának nevezett illető nagyon jól tudta a dolgát. Gyors, merész és félelmetes volt, ahogyan a romok között áthaladt egy karcolás nélkül. Mintha csak egy filmbeli akcióhőst láttam volna szemeim előtt.

Hamarosan úgy tűnt a hely megtisztult. Az előbb még a pisztoly és a sikításoktól hangos hely, olyan csöndes lett, mintha semmi sem történt volna az imént.
Óvatosan dugtam ki a fejem, hogy körbe nézzek tényleg biztonságos e.

Úgy tűnt minden tiszta, ezért én is elő bújtam, hozzájuk igyekezve.
Horrorisztikus hely lett az egykor gyönyörű étteremből. Mégis hogyan történhetett mindez?

Remegve nyomtam vissza a srác kezébe a pisztolyt. Nagyon remélem, hogy soha többé nem kell használnom!
Egy elismerő bólintást kaptam cserébe, a fegyvert pedig a ruhája alá bújtatta, oda ahol az előtt is volt, mielőtt oda adta volna nekem.

Nagyon remélem, hogy sokaknak sikerült innen megmenekülnie..
Ahogy körbe néztem a helyen, a rengeteg test között nem láttam a kislányt. Lehet hogy még itt van!
Amíg ők is keresésbe kezdtek, valami táska után, amiről beszéltek, én megpróbáltam megkeresni a kislányt, hogy tudjam biztonságban van, de akár hogy hívtam, semmi jelét nem láttam vagy hallottam.

A két srác, akik segítettek nekünk, kifelé indultak, amint megtalálták amit kerestek. Meggyőztem magam, hogy nem az én dolgom.. Megmentettük egymás életét és ennyi az egész. Bárcsak azt mondhatnám, hogy elfelejthetjük ezt az estét örökre, de valószínűleg ez az este sosem fog kimenni egyikünk fejéből sem. Örökre belénk égett, pont mint egy rossz álom.
Viszont egy hangos hangtól teljesen össze rázódtam és a gondolataimból kiszakadva kaptam a fejem a hang irányába.