Áruló (Mattheo Riddle ff.)

10.

Izana White

Ebédnél a nagyteremben ültem Hermione, Ron és Ginny Weasley társaságában. Harry lépett be a terembe és egy kendőt fogott az orrához, ami emiatt szinte már teljesen piros volt. Arcán sebek éktelenkedtek. 

- Jesszusom. Tiszta vér... - Mondtam amikor megláttuk. Leült Ron mellé, s most már többen is az asztalunk felé fordultak. 

- Mi történt veled? - kérdezte Hermione mellőlem. 

- Riddle történt. - válaszolta egyerűen. 

- Megütött? - hitetlenkedett Ron. 

- Mint látod. - vont vállat Harry. 

- És? - kérdezte megint Ron. 

- Mi és? 

- Visszaütöttél?  

- Szerintem az választ ad a kérdésedre. - mondta Hermione az ajtó felé biccentve. Mind arra fordultunk. Mattheo lépett be, szintén elég sok sebbel, de neki nem voltak annyira vészesek. A ruháján neki is vérfoltok éktelenkedtek. 

- Jézusom. - Mondta Ginny. A látvány miatt valamiért megborzongtam, és kissé aggodalom fogott el. 

- Mindjárt jövök. - álltam fel. visszasétáltam a házam asztalához egyenesen Mattheo Riddle társaságához. - Beszélnünk kell. - mondtam Riddlenek. - Most. 

- Nem tudom mindek ugatsz itt, de Mattheo... - kezdet Draco Malfoy, de közbevágtam. 

- Te, - néztem Dracora. - Fogd be. Te pedig,- néztem Mattheora. - kifelé, most!  

Nagy nehezen felált és elindultunk kifelé. Egy eldugottabb folyosóra sétáltunk ahol nem járt senki, így nyíltan beszélhettünk.

- Mi bajod van neked? - Néztem rá értetlenül, mert már tényleg nem értem. - Komolyan nem értem. 

- Mert te olyan ártatlan vagy. Teszed itt a jó kislányt amikor mindketten tudjuk milyen játékot játszol! - Nézett a szemembe. 

- De mégis minek kellett összeverned? 

- Ő esett nekem, de ami azt illeti kapóra jött. Így el tudtam érni, hogy egyedül legyél. - Jelente meg egy gonosz mosoly az arcán. 

- Mattheo mit tettél? - remeg meg a hangom. 

- Amit kellett. Annyira sajnálom szerelmem, de nem hagyom, hogy megölesd magad. - Mondta, majd megragadta a csuklómat és hopponáltunk. 

Egy hatalmas villában értünk földet. Felálltunk majd ránéztem.

- Hol vagyunk? Miért hoztál ide? - De megkaptam a válaszomat. Voldemort lépett elő Bellatrixal az oldalán és még néhány társukkal. 

- Izana White. Megtisztelő végre megismerni. - mondta nyájas hangon Voldemort. 

- Kár, hogy én nem mondhatom el ugyanezt. - Válaszoltam. Átváltottam. Felvettem azt az oldalamat amivé egy éve változtam. 

- Tudod nem akarok végezni veled. Azt akarom, hogy mellettem harcolj. - mondta. - Tudtad, hogy a fiam személyesen jött hozzám és könyörgött, hogy csak téged hagyjalak életben. Tudod mikor kért tőlem valaha a fiam szívességet? Soha. 

- Soha nem fogok fejet hajtani elöted! - mondtam hűvösen. - Soha! 

- Nem is várom. - Mondta. - Azt akarom, hogy mellettem állj. Mi ketten megállíthatatlanok lennénk Izana. 

- Miből gondolod, hogy szükségem van a te segítségedre ahhoz, hogy megállíthatatlan legyek? - Nem válaszolt ezért folytattam. - Rengeteg ember próbált már megölni, nem emlékszem mindnek a nevére. Eladtak, mint egy rabszolgát, voltam már megalázva, elárulva, megerőszakolva és száműzve. Tudod miért maradtam állva azokon az éveken keresztül? Hittem. Nem valami Istenben, nem mítoszokban és legendákban, hanem magamban. Izana Whiteban. Szóval nem. Nincs rád szükségem. Mert már most is megállíthatatlan vagyok. - mondtam ki. Nem szólt senki semmit. 

Égető fájdalmat kezdtem el érezni a bal alkaromban. Felszisszentem. A fájdalom nem maradt abba hanem csak egyre nőtt. 

Elég jó a fájdalom toleranciám, de ilyen fájdalmat még sosem éreztem. A földrerogytam, s könnyes szemekkel néztem fel a felettem állókra. Egy  kis idő után a fájdalom olyannyira felerősödött, hogy minden elsötétedett. 

Kinyitottam a szemeimet. Egy szobában voltam és egy elég kényelmes ágyon. Már nem fájt semmim. Felültem és ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Mattheo Riddle egy fotelben ült nem messze tőlem, de amint észrevette, hogy felébredtem felált. Tett pár lépést felém én pedig hátráltam egy kissé az ágyon. 

- Nem foglak bántani. Senki nem fog. - mondta lágyan. Még sosem hallottam így beszélni. 

- Mit tettetek velem. - Kérdeztem. 

- Pihenned kell. - Mondta még mindig olyan lágyan.

- Nem! - álltam fel. Felhúztam a pulcsim ujját és ekkor láttam meg a bal alkaromon a sötétjegyet. A szavam elállt. Levegőt is elfelejtettem venni. Rengeteg érzelem futott át rajtam. Agresszívan töröltem le ez egyik kicsorduló könnycseppemet amikor felébredtem a sokkból. - Hogy tehetted ezt velem?! Miért tetted ezt velem?! - Kiáltottam rá sírva. 

- Bajban voltál és téged védtelek. - Mondta lágyan. 

- Védeni?! Ez neked védelem?! - sírtam. 

- Annyira sajnálom szerelmem, de nem engedhettem, hogy megöljön. - Lépett hozzám közelebb.

- Hozzám ne merj érni! - Szóltam rá mire megállt. - Most menj ki. - Mondtam és nem vitatkozott. Kiment. 

A szobában fel-alá járkáltam miközben a lélegzetemet próbáltam rendezni. Semmi baj. Semmi baj. Újra tervezünk. Megoldjuk. Mély levegőt vettem s beletúrtam a hajamba. Egy White vagyok. Légy türelmes Izana. Egy nap majd ők borulnak térdre a te lábad elött. Semmi baj. 

Mi után összeszedtem magam kiléptem a szobából és egy tárgyaló szerű helyiségbe léptem, ahol egy hosszú asztal volt, s körülötte rengeteg ember ült, köztük a mardekáros srácokkal és Pansyvel. 

- Áh hát itt vagy. - mosolygott rám Voldemort. - Hölgyeim és uraim, köszöntsük a legújabb tagunkat, Izana Whiteot.