Áruló (Mattheo Riddle ff.)

5.

A klubbhelységbe felérve azt hittem hogy hogy menten falnak megyek. Megint ott voltak. Mikor beléptek mind rám néztek.

- Mi az? Még egy kört akartok? - Kérdeztem. - Mondok jobbat, én csinálom az én feladatomat, ti pedig a tiéteket.

- Ez a probléma, szerelmem. - Szólalt meg Mattheo. - Te vagy a feladatunk.

- Hízelgő. - Indultam el fel a szobámba, ám ez nem jött teljesen össze mivel felált és a falhoz szorított.

- Ne olyan gyorsan, drágám. - mosolygott ravaszul.

- Lehetne, hogy nem játszuk el ismét a múltkorit? - reménykedtem. - Van fogalmad róla milyen magassarkúban futni? Tiszta seb a lábam, Riddle! - Ő csak mosolyogva megvonta a vállát.

- Ti most menjetek, - intett a többieknek. - ezt elintézem. - miután hallottuk az ajtó csukódást folytatta. - Nem vagyok olyan kegyetlen, mint amilyennek gondolsz. Ha elfogadod az ajánlatomat, úgy élhetsz ahogy én. Közénk fogsz tartozni, nem közéjük. Mi leszel. Nem ők. Az életed örökre megváltozik. Nem kell többé félned senkitől.

Ez nem igaz. Bár ezt senki nem tudja. Voldemort csak egy senki az igazi gonoszhoz képest.

- És ha nem fogadom el? - Mattheo őszintén csalódottnak tűnik.

- Nem igazán van választásod. Ha az én oldalamon állsz, jutalmat kapsz. De ha úgy döntesz, hogy nem engedelmeskedsz nekem? Hát... szerintem elég jól nézel ki így, hogy minden testrészed sértettlen. Szerinted nem?

- Egy szörnyeteg vagy! - A hangom egyenletes, de az agyamat düh önti el. - Miért nem ölsz meg? Csak ölj meg és kész.

- Az pazarlás lenne drágaságom. Ráadásul szégyen lenne egy ilyen szép pofit elvesztegetni. - Próbálom elkapni a fejemet, de Riddle megragadja az arcomat. Sikítanék, de nem sikítok. - Ne küszködj szivecském! Azzal csak a sajáthelyzetedet nehezíted.

- Remélem a pokolban rohadsz el! - Riddle megfeszíti az állát.

- Rossz csapatnak vagy a harcosa! De ezen változtathatunk. - már nem szorított annyira ezért el tudtam lökni magamtól és ezúttal hagyta. Csak egymás szemébe néztünk pár pillanatig, majd én szakítottam meg azzal, hogy elindultam a szobámba.

Valamikor hajnal volt amikor valaki őrült módjára kezdett dörömbölni az ajtómon.

Nem hiszem el, komolyan mondom amióta itt vagyok 5 óránál többet nem aludtam még egy éjszaka sem.

Kinyitottam az ajtómat és meglepetten vettem tudomásul a látogatómat.

Theodore Nott.

- Te mit keresel itt? - lepődtem meg, és az álmosság rögtön kiszállt a szememből.

- Segítened kell. - nyögte és csak ekkor vettem észre az oldalán lévő sebet amit a kezével szorít.

- Gyere be. - Tereltem be a szobámba. - Mi történt? - ültettem le az ágyamra.

- Bevetésen voltunk, és egy átok eltalált. - Egy rongyot adtam a kezébe.

- Azzal szorítsd le. El kell állítanunk a vérzést, addig kitalálok valamit. - Könyveket vettem le a polcomról, és kutatni kezdtem valami gyógymód után. - És miért is ide jöttél? A Halálfalóknál nincsennek gyógyítók?

- Az adósom vagy. Gondoltam most törleszthetnél.

- Jogos. - Adtam igazat. - És mit mondasz majd Umbridgenak? Mert az biztos, hogy reggelig nem fogalak tudni helyrehozni. - Találtam meg a receptet és hozzá is láttam az elkészítéséhez. - Miért csinálod ezt? Miért álltál közéjük?

- Bonyolult. Háborúban állunk, és a győztes oldalon akarok állni.

- Még nincs háború. - pillantottam felé.

- Ó dehogy nem. És akár hiszed akár nem jobb szeretném ha életben maradnál.

- Most azt mondod, hogy jobb lenne ha én is közétek tartoznék? Azt nem tehetem meg.

- Pedig nincs más választásod. És nem azt mondom, én sem akarnám, hogy közénk állj. Ott hagyhattalak volna. De nem tettem. Amúgy is túl fiatal vagy még, hogy belekeveredj ebbe.

- Mi mind túl fiatalok vagyunk, hogy ezzel a szeméttel foglalkozzunk, - csapatam le az edényemet az asztalra amiben a sebére készítettem a gyógyszert. - Ne álltasd magad, te is láttad a többiekkel együtt az aktámat amit Voldemort állított össze rólam. Tudod ki vagyok. Senkinek sem lett volna szabad látnia, amit mi láttunk. Senkinek sem lett volna szabad arra ébrednie, hogy hullákat talál a nappalijában, de ilyen szemétség történt. Ez van, és megtaláljuk a módját a túlélésnek. Nem te vagy az egyetlen akinek problémái vannak ezzel. - Halványan elmosolyodik, majd már vigyorog. Nem értem az okát.

- Tudod, pszichopata csajnak elég szexi vagy. - Mondja. A szememet forgatom.

- A fájdalomhoz képest jó kedved van.

- Amíg itt vagyunk, mesélj nekem. Hogy kerültél a nagynénédhez?

- Az apám eladott neki. De mielőtt még el jött volna értem a szüleim meghaltak autóbalesetben, így hamarabb kerültem hozzá egy kicsit.

- Most viccelsz, ugye? - Döbbent le. - A rohadt életbe!

- Térjünk vissza a sebedhez. Valami átok eltalált, viszont nem tudod, hogy mi volt az, a gyilkos átkot kizárhatjuk, viszont még így is elég sok lehetőség van. - Az oldalához léptem a krémmel amit készítettem. Óvatosan felhúztam a sebig a ruháját majd elkezdtem bekenni vele. - Nos nem tudom teljesen begyógyítani a sebet, viszont ez a krém hatástalanítja az átok hatásait, bármi is legyen az. Csak hagyd megszáradni, és utadra is engedlek.

- Mi lenne ha tűzszünetet kötnénk, tekintve a tényre, hogy mindketten megmentettük egymás életét, Iza.

- Te őrült vagy. - térdre ereszkedik és még mindig vigyorog.

- Őrült a te édes-édes szerelmedért. - hülyült

- Theodor!

- Mi az? Kellemetlenül érint a szerelmem? 

- Kérlek-kérlek halkabban. 

- Biztos hogy nem! 

- Miért nem? 

- Mert ha halkabban beszélek nem fogom hallani a mondanivalómat és az a kedvenc részem. Ne utasíts el Izana, egy magányos férfi vagyok. - ezt mind  ketten tudjuk hogy nem igaz, mert Astoria mesélte, hogy már szinte az összes mardekáros lány megvolt neki. 

- Mi a franc bajod van? 

- Összetöröd a szívemet. 

- Jó. - vágtam rá. - Csak menj aludni.