Áruló (Mattheo Riddle ff.)

1.

- Izana White. - A teremben újra suttogás hallatszódott. Te jó ég. Hova kerülök? Mi lesz velem? Az enyhe kis sokkom után kisétáltam és a fejemre tették a süveget mire az így szólt...

- Hmm... Izana. Hova tegyelek? Okos vagy mint egy Hollóhátas, hű mint egy Hugrabugos, jószívű mint egy Griffendéles, és erős mint egy Mardekáros. Mindenhol megállnád a helyed, de mégis itt lesz a legjobb neked. Legyen a... Mardekár! - Kiáltotta el magát végül a süveg. A Mardekár asztalánál üdvrivalgás tört ki. Feláltam a székről és odasétáltam az asztalhoz. Egy barna hajú lány mellett foglaltam helyet aki egész kedvesnek tűnt. 

- Izana White. Nagyon örülök. - nyújtott kezet. - Egyébként Pansy Parkinson vagyok. Nagyon örülök.

- Én szintén. - fogtam vele kezet. 

- Astoria Greengrass. - mutatkozott be a velem szemben helyet foglaló lány is. A vacsora elkezdődött így mi is szabadon beszélgethettünk.  - Tudjuk ki szerinted tényleg visszatért? - komolyodott el, Pansy pedig selytelmes pillantásokat lövelt felém aminek az okát nem teljesen értettem. 

- Valószínűleg - vontam meg a vállam, és ezzel le is zártama témát. 

- Ha Tudjuk ki nem is, de a fia biztos, hogy életben van. - szólalt meg Pansy. 

- Ezt hogy érted? - kaptam rá a tekintetem. Pansy az asztalunknál ülő fiú társaság felé biccentett. 

- A szöszi Draco Malfoy, mellette Theodore Nott, velük szemben pedig Blaise Zabini és Mattheo Riddle. Jóba vagyok velük. 

- Akkor, hogy-hogy nem velük ülsz? - tettem fel a következő kérdésemet. 

- Odaültem, csak Piton mondta, hogy húzzak onnan mert szerinte, legalább a mai napot ne rontsam el a röhögésemmel. - fintorodott el a tanár úr gondolatára. - Sebaj, így legalább megismerkedhettünk. - mosolygott halványan. 

A vacsoránk amilyen gyorsan meg jelent olyan gyorsan fogyasztottuk is el. Mikor végeztünk a prefektusoktól megkaptuk a szobáinkat és mindenki egy emberként kezdett indulni a folyosókon. Én a tömeg végén haladtam mégis sikerült neki mennem valakinek aki ezt persze nem díjazta. 

- Héj, valami problémád van?! - szólított meg. 

- Nincs semmi bajom. - válaszoltam a srácnak, akit felismertem. Mattheo Riddle. Sötétbarna, már-már fekete haja volt, éles arcvonásai, és nálam legalább egy fejjel magasabb volt. Veszélyes. Borzasztó. Szörnyű. - Talán csak legközelebb figyelj merre mész. 

- Én figyeljek, hogy merre menjek? - kérdezett vissza és ahogy láttam rajta nem igazán szokta meg hogy visszaszólnak neki. - Te jöttél nekem. 

- Hagyd már abba Riddle! - idegesít. Idegesít, hogy még neki áll feljebb, amikor mindketten tudjuk ha nem bénázott volna akkor nem menetem volna neki. 

- Óh szóval tudod ki vagyok? - húzta fel a szemöldökét és egy ravasz mosoly jelent meg az arcán. - Milyen megtisztelő. Lefogadok, hogy csak rólam áradozol, és hogy mások is meséltek rólam. 

- Lehet, de semmi jót, hidd el. 

- Mi a faszt képzelsz, ki vagy te? - hagyta figyelmen kívül a mondatomat.

- Tudod azt kívánom, bárcsak innék most valamit hogy az arcodba tudjam köpni. - forgatom meg a szemem, majd pedig nagyot sóhajtok. - Izana White vagyok. Eduardo Sleter egyettlen lánya, és én vagyok a legrosszabb rémálmod, Riddle. - válaszoltam neki, majd már csak azért is alapon nekimentem a vállának miközben elhaladtam mellette. 

Hosszú volt ez a nap, és mivel nem kaptam szobatársat, így még csak beszélgetni sem tudtam senkivel miután beléptem a szobámba. Így hát lezuhanyoztam és befeküdtem az ágyba.