Belehabarodva az Ellenségembe ⛵

54. Mióta ő elment

Sok hasonló kérdéssel bombáztak. Most értékeltem igazán először, hogy ennyi barátom van. A rengeteg támogatás amit tőlük kapok megfizethetetlen. Amikor Oliver idejárt, senki nem foglalkozott velem. Én voltam az a kihasználható és bántalmazható lány a hátsó padsorban.

Mióta ő elment, minden sokkal egyszerűbbnek tűnik. Máshogy látom a dolgokat, és nem zavar be semmiben Oliver. Nem kell azon töprengenem, hogy ő mit gondol rólam. Elvégre ki ő, hogy ítélkezzen felettem?

Mint kiderült, sokan azért nem álltak mellém vagy barátkoztak velem, mert féltek, hogy ugyanúgy járnak mint én. De már nem fenyegeti őket senki, így jóban vagyunk.

Otthon később Lexi vont kérdőre engem, de hasonló válaszokat kapott mint az osztálytársaim.

– Oliver nemrég írt, hogy egészen jól megvan az új szobatársával, Connorral. Azt mondta az egyetem is jól megy, de a matek órákról hiányol. – mosolygott rám Lexi. – Te mit üzensz neki?  – azt hiszem beszélnem kellene Lexivel erről. Az egész „Oliveres dologról”, amit gyerekkorunkban a lelkemre kötött, hogy ne történjen meg. De a szívemnek nem tudok parancsolni.

– Lexi.. Tudnod kell valamiről. – mondtam komoly tekintettel.

– Oké..? – bólintott. De inkább hangzott kérdésnek, mintsem kijelentésnek.

Oliverrel eleinte gyűlöltük egymást, ezt te is tudod. Aztán ez lassan átment barátságba majd egy kicsit többe is. Legalábbis a részemről. – sóhajtottam. Lexi már most sokkolva ült a kanapénkon, de folytattam. – Emlékszel a vitorlázásra? Én... csókolóztam Oliverrel. – vallottam be. – Nem történt más, esküszöm, csak egyetlen csók! De rémesen érzem magam miatta. Nem a csóktól, hanem mert...

– Megszegted az ígéretünket. – fejezte be  a mondatomat. Merev vonásokkal bámult maga elé, hiába kerestem vele a szemkontaktust is.

– Pontosan.. – hajtottam le a fejem. – Szóval sajnálom. Nem tudom jóvá tenni ami történt. Belebuktam... És belészerettem. Sajnos 18 év kellett hozzá, hogy rájöjjek bármekkora befolyásos ember lehetek, az érzéseim azok, amiket nem tudok még irányítani.
Rájöttem hogy akkor is tud értékelni valaki, amikor nem szerepet játszom, hanem magamat adom. Most pedig pont azzal a lendülettel tűnt el az életemből, mint amekkorával belecsöppent, amikor megismertelek téged. Ha ez megnyugtat, mostmár nem fog történni semmi, mert valószínűleg nem látom újra soha. És mégcsak el sem búcsúzhattam tőle.

– Tudom.

– Mi?

– Oliver elmesélt mindent amíg a kórházban voltál. – felsóhajtott.
– Sokat aggódott érted.

– Nagyon aggódhatott. – mondtam szarkazmussal. Itt hagyott csapot-papot az egyetem miatt.

– Ez nem ilyen egyszerű Jenna.

– Hát? – kérdeztem.

– Mivel én vagyok a legkisebb, velem többet törődnek és mindent elnéznek nekem. Oliverre marad minden stressz, teljesítenie kell állandóan és példát mutatni. Muszáj volt egyetemre mennie, és itt hagynia mindenkit, aztán közben meg... – abbahagyta a mondatot. Mintha olyannal fejeződne be, amiről nekem nem szabad tudnom.

– És közben mi?

– Semmi.

– Már lerágott csont ez az állandó titkolózás Lexi!

– Te nem beszélhetsz. A gyerekkori szabálykönyvünkből a legfontosabb szabályt szegted meg. Csalódtam benned, érted? Amikor azt írtuk, kinevettél és hülyének neveztél. Látod, most itt tartunk. Ismerem a bátyám, egy nőcsábász.

– Minek volt egyáltalán ez a szabály?

– Mert utálok harmadik kérek lenni, Jenna! – mondta könnyes szemekkel. – Utáltam, hogy ti olyan jól kijöttetek régen. Például minden páros programnál, először hozzá fordultál, ő pedig hozzád. Te nem a legjobb barátnődhöz, ő pedig nem a saját húgához. Tudom, hogy önzőség, de irigylem a ti szoros köteléketeket. Jenna neked ott a suli, az öcséd, a barátaid, Amy, Lewis, stb... Nekem Oliver van, mindigis ő volt. Nem akartam hogy “elvedd” tőlem. De hülyeség volt. Sajnálom Jenna...

– Én is sajnálom...Nem szeretném elvenni tőled. – mondtam, majd átöleltem.

– Megérdemled a boldogságot és én pedig nem szeretnélek gátolni benne. – szipogta.

– Nem Olivertől fogom megkapni mondjuk, de köszönöm..

– Jenna...Szerintem még nem mondtam, de Oliver nem fog visszajönni...

– Nem engedték haza?

– Nem. Nagy reményt látnak benne a professzorok, így csak akkor hagyhatja el a várost, ha befejezte az ottani tanulmányait. – ez utóbbi most teljesen lesokkolt. Akkor mostmár biztos hogy nem látom Olivert többet. Anyáék nem fizetik ki nekem az egyetemet, szóval itt fogok meghalni munka nélkül. Chester és a családja pénzéből fogok élni. Inkább lennék egy magányos macskás néni esküszöm.

– Kérdezted... Hogy mit üzenek Olivernek... Sok sikert kívánok neki... Az életben...

– Átadom. – mondta, majd egyből pötyögni kezdett.