Belehabarodva az Ellenségembe ⛵

42. Állj ki magadért!

🌞 Jenna szemszögéből 🌞

Elköszöntem Amytől, a kezemben szorongatva a szerencsekarkötőmet, hazafelé vettem az irányt. Mindig jólesik vele beszélgetni, ő az a laza, mindenttudó barátnő, a túlgondolós hülye fejem mellé. Nagyon szeretem..
– mosolyodtam el magamban.

Néha úgy imádok csak úgy sétálgatni.. Hétvégente, vagy ha szünet van, akkor általában a telefonomon lógok egész nap, ma valahogy mégis vitorlázni megyek Oliverrel. Kicsit izgatott vagyok, egyben csalódott. Tudom, hogy nem fog történni semmi, mégis izgulok, mivan ha másképp lesz? Hamis remények, tudom.. az ember kitartó, nemde? Főleg ha a szerelemről van szó. Lexinek nagyon könnyen mennek az ilyen dolgai, 13 éves kora óta együtt van a barátjával és semmi problémájuk nincsen.. Amy? A világ legfüggetlenebb embere, nagyon pozitív és még milyen gyönyörű is mellette, basszus! Csak én vagyok ilyen peches. Ha nekem tetszik valaki, akkor nekik én nem tetszem, ha valakinek tetszem, akkor ők nem tetszenek nekem.. Örök körforgás, jó lenne már kiszállni belőle!

Hazaérek, lepakolom a cuccaim. Épphogy indulnék fel az emeletre, anyám hangját hallom.

– Nem hiszem el, hogy mindent nekem kell csinálni ebben a rohadt lakásban! Igazán értékelném Jenna kisasszony ha kivennéd a részed ebből az egészből! Reggel szó nélkül elmentél és el se lehetett érni telefonon!? Én meg egész nap itt döglök és takarítok, mosok, főzök, dolgozom, szerinted ez így rendben van!? Semmi időm sincsen magamra!! – kiabált velem. És ahogy ezt tette, ismét éreztem azt a sós ízt. Esküszöm, nálam már mindennapos ez a sírás. Ha kiabálnak velem, mindig előjön..

– Add ide a telefonod!  – közeledett felém.

– Nem! Legalább akkor ezt hagyd már meg nekem!?

– Legalább ezt? Mindent megteszek érted. Mindent! ÉS EZ A HÁLA? Keresd elő inkább az úszócuccod, meg a mentőöveket, arra lenne eszed! – vágta a fejemhez, majd ismét pár lépést tett felém.

– És szoktad kérni a segítségem?  – nyögtem ki végre könnyben ázott szemekkel.

– Mibajod? – kérdezett vissza udvariatlanul, rám meredtek a szemei.

Nem mertem válaszolni neki, esküszöm még 18 évesen is attól félek, hogy idejön és megtép.. Sóhajtottam egyet, aztán valaki megbökött oldalról.

– Jenna.. ne félj, nem bánthat... Állj ki magadért – súgta a füleimbe Oliver. Nem is érdekelt túlságosan, hogy ő-e az, vagy hogy milyen közel hajolt az előbb hozzám.. csak végre, ki akartam állni magamért!

– Azt mondtam.. szoktad kérni a segítségem? És ha igen, volt már olyan, hogy nem segítettem? És ki kérte basszameg, hogy főzzél minden nap? Hogy takaríts?  Vendéget várunk vagy mi a rák van? Rendelhetnénk kaját, szerezz bejárónőt, és asszem van annyi ruhám hogy ne mosd ki az összeset azért mert fél percet volt rajtam. Szerintem milliónyi időd van, csak nem magadra szánod. Ami ismét csak, nem az én hibám! Önsajnáltatásból csinálod ezt az egészet!

– Ne merj nekem így feleselni! – parancsolt rám

– Miért, csak te oszthatsz ki itt mindenkit? Nem tudod, sőt, fogalmad sincsen, hogy mennyit sírok, mennyit szenvedek a suli miatt! Mindenki gyűlöl engem, utálom ezt az új helyet, de MIATTAD, belementem, hogy ideköltözzünk! Persze, te annyit látsz, hogy elmegyek a "hülye" barátnőmhöz panaszkodni.. de arra gondoltál már, hogy van is miért? Hogy talán nem a telefontól vagyok ilyen rosszkedvű minden nap, nem az tesz ilyenné, hanem mert gyűlölöm az életem a jelenlegi állapotában? És minden nap annyira küzdök hogy ne kelljen sírnom, ne essek össze, kibírjak egy napot két lábon! És nem megy, érted? Nem.. 13 évesen, öngyilkos akartam lenni, de akkor megállított az, hogy hiányoznátok.. MÁR NEM ÁLLÍT MEG SEMMI!  – üvöltöttem, miközben levegőért kapkodtam sírás közben.. mielőtt felszaladtam az emeletre, még azt hozzátettem, hogy..

– Már értem apa miért lett öngyilkos..  – szipogtam, majd becsaptam a szobaajtómat, amin szinte azonnal kopogást hallottam..

– ...bejöhetek?  – kérdezte egy lágy, nyugodt hangon a srác, akibe oly feltétel nélkül szerelmes vagyok..