OneShot-ok és egyebek

Girls Love karácsonyi novella

Az első karácsonyi emlékem, az erős szégyenérzettel párosult.

A szobám rejtekében feszült csendben hallgattam a szüleim kiabálását arról, hogy mégis melyikük hibája az, amiért az akkor még igencsak kislánykori énem azt játszotta a karácsonyra kapott barbie babámmal, hogy a fagyöngy alatt megcsókolja a szerelmét, aki szintén egy barbie volt, tehát lány.

A nővérem eközben lesajnálóan bámult rám, engem hibáztatva mindenért, pedig én csak játszottam. Legalábbis akkor még nem volt ennek semmi jelentősége. Volt persze Ken babám, de ugyan melyik kislány akarna fiúkkal csókolózni? A fiúk akkori tudomásom szerint, büdösek, koszosak, gonoszak és nagyon hülyék voltak. Ez az álláspontom azóta persze megváltozott, mert rájöttem, hogy az emberek nemtől függetlenül tudnak igénytelenek, szemetek és ostobák lenni.

– Min gondolkozol? – ölelt át a barátnőm hátulról és megtámasztva az állát a vállamon az üres vázlatfüzetemre esett a pillantása amit már percek óta csak bámultam és képzeletben ráfestettem az első karácsonyi emlékeimet.

– Nem kedvelem Dickens-t. – jelentettem ki amin elmosolyodott.

– Nem ismertük Dickens-t, tehát nem mondhatjuk biztosra, hogy milyen ember volt. – csak azért mondja ezt, mert neki van olyan barátja aki csalja a párját. Nekem is volt ilyen ismerősöm és nem ítéltem el érte, de nem is rejtettem véka alá, mennyire gerinctelennek tartom az ilyet. De most nem épp erre gondoltam.

– Úgy értettem, hogy a múlt karácsony szelleme miatt nem kedvelem. – mikor megnéztük a filmet óhatatlanul is el kezdtem azon gondolkodni milyen emlékeim is vannak. Nem sok jót tudtam volna felsorolni.

– Nekem tetszik az a történet. – biggyesztette le a száját majd hangosan felsóhajtott. – Édes Grinchem, mikor fogod megszeretni a karácsonyt? – bár azt mondhatnám, hogy soha.

– Talán egyszer. – feleltem helyette és letettem az ecsetem, majd megfogtam Emma karjait és finoman megemeltem őket, hogy a gurulós székemmel felé fordulhassak és a nyakába temethessem az arcomat. – Nem akarok haza utazni a szüleimhez. – nyögtem fáradtan ő pedig megértően simogatta meg a hátamat.

– Nem muszáj menned ugye tudod? – tudom mégis minden évben haza megyek és úgy teszek, mintha normális lennék. Felemelve a fejem felnéztem Emma arcára és fáradtan felsóhajtottam.

– Nem akarom megbántani őket. – a sok nézeteltérés ellenére szeretem a családomat. Bár szörnyen beképzeltek és tudálékosak de nem rossz emberek. Legalábbis nem jobban mint mások.

– Akkor csináld azt amit én. Befutsz, ledobod az ajándékokat, elkapsz pár feléd repülő bejgli maradékot és hazahozod, hogy a tv előtt ülve elrágcsáld egy idilli karácsonyi filmet nézve. – és az egészben az a legszomorúbb, hogy nem viccel. Tavaly a szívem szakadt meg érte mikor karácsony másnapján ezt elmesélte nekem. Előtte való nap is beszélgettünk és képeket küldtünk egymásnak, innen tudtam, hogy a nagymamája hozzávágott egy repedt bejglit aminek kiették a belsejét. Állítólag az unokaöccse volt, de azt mondta a családja bármelyik tagjából kinézi ezt, még saját magából is.

– Hozzám nem süteményt dobnának, ha megtudnák, hogy több mint két éve járok veled és nem csak lakótársak vagyunk. – az első karácsonyunkkor még túl frissnek ítéltük a kapcsolatunkat ahhoz, hogy együtt akarjunk ünnepelni és már akkor felkészítettem rá, hogy nem vagyok híve a hógömböknek, girlandoknak, piros és zöld dekorációknak és semminek amivel ez az elmebaj jár. Azt mondta megérti, de mikor eljött az idei december, a ház különböző pontjain fagyöngyöt helyezett el és karácsonyi égősorokat. Minden kékben, fehérben és sárgában játszott ami bár nem a tipikus karácsonyi dekor, de attól még egyértelműen az. Viszont a fagyöngyök nagyon megtetszettek. Már huszonkettedike van de még mindig nem unom, hogy oda szalad hozzám mikor elsétálok egy fagyöngy alatt és szenvedélyesen megcsókol. Az ő csókjaiból sosem elég.

Lágyan csókolt homlokon én pedig lehunytam a szemem és belefeledkeztem az érzésbe, ahogy a puha ajkai a bőrömet érintik, az ujjai pedig lágyan simogatják a hajamat. Fahéj és cukor illata van.

– Mi az első karácsonyi emléked? – kérdeztem ő pedig hümmögve gondolkodott egy darabig.

– Kigyullad apa zoknija. Túl magasra csaptak a lángok a kandallóban. A papa oltotta el, a mama pedig veszekedett. Mindig utálta aput. – az apukája volt az egyetlen aki elfogadott minket.

– Ez az első ami eszedbe jut? A kigyulladt zokni? – emeltem fel a fejem ő pedig mosolyogva vállat vont.

– Most ez ugrott be. – bár ez az emléke nagyon is jellemző a családjára. Tűz és kiabálás.

– Azt hittem a lyukas bejglit mondod majd.

– Reménykedem, hogy idén is kapok belőle. A nagyanyám őrült de a selejtes süteménye is vetekszik a cukrászdás bejglikkel. – ezen halkan felnevettem és a vállába csókoltam. – Neked mi az első ami beugrik az ünnepekről?

– Hogy a szüleim kiabálnak, mert a kislányuk azt játszotta a fenyő alatt, hogy két lány baba csókolózik a fagyöngy alatt.

– És a nővéred téged hibáztatott. – bólintottam ő pedig szomorúan biccentett. – Ezt mesélted, emlékszem. – rengeteg rossz emlékünk van amit már megosztottunk egymással. – És az idei?

– Az idei?

– Milyen szentestét képzelsz el nekünk Lorie? – tűrt a fülem mögé egy tincset én pedig a velem szemben lévő lágy domborulatokra pillantottam. Legszívesebben ráhajtanám a fejem és fel se emelném róla.

– Itthon szeretnék maradni veled. – néztem fel rá újra. – Megnézni a Grinch filmet és a Jenny férjhez megy-et.

– És még? – a szeme csillogása és a sunyi kis mosolya alapján pontosan tudja, mire gondoltam az imént és hogy mire vágyok még.

– Forró fürdő, összebújós filmnézés és.. Szeretkezni veled egész éjjel..

– Gyertyák, karácsonyi égők, pulyka vacsorára.. Szexi fehérnemű ajándékba?

– Az olyan klissés.

– Melyik?

– Mindegyik de főleg az utóbbi. – felvonta a fél szemöldökét én pedig igyekeztem elnyomni a mosolyom. – Attól még szeretném látni mit veszel fel. – tettem hozzá amin édes hangon felnevetett.

– Mivel nem akartál piros díszeket arra gondoltam, hogy angyalka leszek.

– A keresztények valószínűleg ránk gyújtanák a házat és zsoltárokat énekelnének ha ezt meg tudják.

– Majd nem mondjuk el nekik. – suttogta az ajkaimra és finoman megcsókolt.

– És a jövők karácsonyai? Mi az amit szeretnél? – kérdeztem bár talán korai volt jövőt álmodni magunknak de a sugárzó mosolya alapján nem ijesztettem el.

– Egy nagy fenyő, egy kutya és egy macska na meg két gyerek. Fenyő illat és mézeskalács, és kint nagy pelyhekben hull a hó. Ők kirohannak hógolyózni és hóembert építeni mi pedig egy pillanatra megállunk az ablak előtt és összebújunk. – szinte látom magam előtt a jelenetet, érzem a melegséget, azt a családi idillt amire mindig is vágytam.

– És mikor felpillantasz a fejünk felett van egy fagyöngy. – bólogatva ért egyet, és megcsókol. Lassan, szenvedélyesen. – Nem megyek haza a szüleimhez. Veled akarok ünnepelni. – ölelem magamhoz szorosan és most valahogy sokkal szebbé válik a vészesen közelgő ünnep, hiába a felsejlő bűntudat nyomása.

– Ennél nem is lehetne szebb az idei karácsony. – simogatja meg az arcom és újra megcsókol, de ezúttal nem állunk meg egynél.. És a kezünk is elvándorol a másik testén.

Nem szerettem Dickens művét a karácsonyi szellemekről.. Mert egy embert nem csak az határoz meg, hogy miként viselkedik karácsony éjjelén. Egész évben szeretem Emmát, egész évben kerülöm a családomat csak azért mert más vagyok mint az a norma amibe belegyömöszöltek, egész évben azzal foglalkozom, hogyan feleljek meg nekik és az ismerőseinknek, de most hogy végre van családom, hogy végre megmertem említeni a közös jövő gondolatát amire ilyen ragyogva reagált az a nő akivel az eddigi legcsodálatosabb évet éltem le egy fedél alatt.. Nem lesz bűntudatom amiatt, hogy békés, boldog ünnepeket kívánok magunknak és innen távolról mindenki másnak is.