Cyborg

Tizenkettedik

Vladimir pov.
Magamra rántottam a kiborg barátomat, ahogy megcsókolt. Nem vagyok túl buja természet, de Igor egy érdekes új élmény, és ellentétben Ryannel, nem várja el, hogy összeházasodjunk, ha egyszer lefekszünk. Igor rám mászott, de láthatóan nem nagyon tudta, hogyan csinálja.
— Tudod mi a szex, ugye?
– Igen, de...—motyogta.
— Mi?
– Nos... A szex a... A test utódok létrehozására irányuló törekvése. Minden olyan érzés, illetve közvetlen erre irányuló tevékenység, amelynek célja a faj fenntartása a jövő generációja által. Nos... A te célod is a szaporodás?
– Nem... Uramatyám... Az én célom a puszta élvezet. –kuncogva át karoltam a vállát, majd letoltam magamról, aztán ülő helyzetbe húztam, és az ölébe ültem. A mellkasán az izmok ugyanolyan kemények, mint az acélból készült részei. Milyen lehetett teljesen ember ként? Ekkor Igor feje kicsit zizegni kezdett és a robot szeme is villogott.
– Li... Liam... — zizegte.
— Liam? — kérdeztem megfogva az arcát. Most emlékezni kezdett?
— Mi történt? — kérdezte félve.
–Ki az a Liam? – kérdeztem, de csak megingatta a fejét.
– Nem tudom. Ahogy az ölembe ültél, hirtelen a memóriatáramban felvillant egy fiú arca és a tudatalatti emlékezetem azt súgta, hogy a neve Liam. — magyarázta.
– Ki lehetett neked Liam? Mit érzel, ha felidézed a képet? — kérdeztem kíváncsian miközben végig simítottam az arcán a tenyeremet.
– Nem is tudom... Olyan mintha boldog lennék, attól, hogy látom. – sóhajtott fel, majd kezemhez dörgölte az arcát, amitől elmosolyodtam.
– Talán le tudjuk tölteni a képét. – álltam fel.
– De az előbb szexelni akartál. Nem akarod azt befejezni? – kérdezte, mire megint elpirultam. Egyszer komolyan szívrohamot fogok kapni ettől. Egy biztonságos számítógéppel és egy vezetékkel sikerült rácsatlakozni a memóriájára. Onnan egy mosolygó fehér ruhás fiú képe került elénk. Barna haja volt és kék szeme. Fehér volt minden ruhája, tehát a Platina társadalom tagja. Ezek az emberek nem bűnösök és a kormány rendeletei szerint élnek. Vagyis a mai normális emberek. Ahogy jobban megnéztem a képet, egész aranyos látvány volt, ahogy boldogan mosolyog. Igor furcsállva nézte a képet.
— Azt hiszem... Azt hiszem ismerem őt... és hiányzik.
– Ki ő?
– Nem tudom, de elszomorít a látványa...