Davis

37 4 1
                                    

Trigger Warning: kínzások, öngyilkossági kísérlet említése

A fal mellett nyitotta ki a szemét. Amellett, amin annyi ártatlant, szerencsétlent és ismerőst látott függeni. Óvatosan ült fel, arra számított, hogy combja hasogatni fog a korábbi sérülés miatt. De legnagyobb meglepetésére nem fájt semmi, könnyedén tudott mozogni, sőt lázasnak sem érezte magát. Hátát a falnak vetette, de nem mert felnézni rá. Tudta, kiket látna ott, és azt is, nem bírná azt a látványt. Bár most nem volt körülötte senki, így pedig talán utat engedhetne az érzéseinek is, most egyetlen lélek sem láthatná, nem lehetne tanúja az eddigi bukásainak, amik ékes bizonyítékaként annyian lógtak a magasból élettelenül. De eddig is alig tartotta kordában azt a lelke mélyén elzárt, háborgó, kavargó óceánt. Mi történne, ha éppen most engedte utat neki? Minden kétséget kizárólag megölné a bűntudat.

Mozgást érzékelt a szeme sarkából, majd árnyék vetült rá, ahogy egy alak lemászott a falról. Őt pedig egy másik, Davishez hasonló, de kisebb termetű férfi követte. Az előbbi pár hosszú lépéssel átszelte a köztük levő távot, és leült mellé. A másik viszont, aki hasonlított rá, egyelőre távolabb maradt. Davis azonnal felismerte a mellette elhelyezkedő alakot. Frank volt. Éppen ezért nem fordult felé, nem akarta újra látni, amit vele tettek. De ő nem zavartatta magát, vállával barátságosan meglökte Davist, épp ahogy mindig is tette, amikor elmerült borongó gondolataiban és a sorsa alakulása miatti reménytelenségben.

– Mi van veled, kölyök? Hogyhogy itt kötöttél ki?

Davis felhorkant. Világ életében Frank volt az egyetlen, aki kölyöknek szólította. De még tőle is furcsán, egyenesen hihetetlennek hatott. Még úgy is, hogy minden jogalapja megvolt így nevezni, hiszen legalább harminc évvel volt idősebb nála. Bár sosem mutatta ki, szerette, hogy Frank így szólította, amikor senki sem hallhatta őket.

Akkor történt ez először, amikor valamilyen csoda folytán észrevette Davist anyaszült meztelenül az egyik zuhanyzóban, pisztolyt szorítva a halántékához. Tényleg egyetlen hajszálra volt attól, hogy meghúzza a ravaszt. Az akadályozta csak meg ebben, hogy meghallotta a lépések zaját az ajtó felől. És ez elégnek bizonyult, hogy egyetlen pillanatra meginogjon az elhatározása, pedig azt hitte, azok után, hogy látta Thomast a falon függeni, semmi sem kényszerítheti arra, hogy tovább éljen. Nem bírta el azt a mázsás bűntudatot és önvádat. Külön-külön is agyonnyomták volna, de együtt elviselhetetlen terhet alkottak.

Frank pedig, amint felismerte a helyzetet, ami majdnem lezajlott előtte, korát meghazudtoló gyorsasággal és erővel termett előtte és csavarta ki a fegyvert a kezéből. Davis szinte sosem mutatta ki az érzéseit, de miután tudatosult benne, hogy talált egy szövetségest, egy támogatót ebben a pokoli reménytelenségben, hagyta szétesni magát, Frank két karja között hullott szilánkokra, akkor először és eddig még utoljára üvöltve, zokogva élte meg a gyászt.

Nehezen tudott választ adni a korábbi kérdésre, egy örökké valóságnak tűnt, mire azok a korábbi érzések, az a rengeteg fájdalom elült a lelkében, és a könnyek sem akarták megfojtani.

– Nem itt kötünk ki mind előbb vagy utóbb? – kérdezte végül válaszképp egy hatalmas sóhaj kíséretében.

Akkor először nézett fel a falra. Ha ő most itt ül alatta, akkor a testének is ott kell lógnia valahol. Méltó befejezése lenne élete utolsó, szégyenteljes szakaszának. Egy pillanatra egy szépmetszésű arc villant fel lelki szemei előtt, és a puha szőke tincsek, amik keretezték. Látta a szája szélébe kiült huncut mosolyt. Nem értette, mit jelent. Nem értette a szúrást a szíve környékén. Megrázta a fejét, és kissé a mellette ülő alak felé fordult, de még mindig vigyázott, hogy ne lássa az arcát.

Edinburgh Handmaid's TaleWhere stories live. Discover now