Edinburgh Handmaid's Tale

Dennis

Legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy olyan fordulatot vesz a fogsága, amilyet. Amikor meghallotta, hogy a marcona katona ki akarja juttatni, eleinte nem is hitt a fülének. De annyira természetesen nem volt naív, hogy ne feltételezzen valami hátsószándékot a felajánlás mögött. Még úgy is, hogy egyelőre nem esett szó arról, mit kér segítségéért cserérbe a másik.

Ennek ellenére többet is megtett volna a szabadulásért, minthogy alaposan megvágja magát, ha ez kell ahhoz, hogy kinyíljon a börtönajtó. Nem túlzott, amikor azt állította, hogy a vágás rettenetesen fájt, és természetesen brutálisan vérzett, de erre az áldozatra tényleg hajlandó volt. Talán még arra is, hogy igyekezzen utálat helyett közönnyel tekinteni a marcona katonára, addig legalábbis, amíg el nem válnak az útjaik. De amikor a kellemetlen orvosi vizsgálat alatt a vérveszteségtől kissé kóválygó fejjel rádöbbent, hogy a másik nem rajta akar segíteni, csak egy jegy kell neki, amivel kijuthat az épületből, úgy érezte, elpattant benne valami.

Nem tudta, hogy a katona miért akart olyan hirtelen annyira megpattanni, hiszen egészen addig úgy tűnt, abszolút elemében érzi magát a többi rendfenntartó között.  Az agresszióját is büntetlenül kiélhette azokon, akik Dennist bántották, és akkor kifejezetten úgy tűnt, hogy még élvezi is, hogy összeverheti őket. Azt maga is ki tudta találni, hogy a nagydarab egy pórázon tartott vadállat, és talán épp ebből lett elege. Vagy ha nem, akkor valamivel egyértelműen kegyvesztett lett – jó eséllyel csinált valamit, ami már a kenyéradó gazdáinak is túl sok –, és Dennist mélységesen felháborította a gondolat, hogy egy ilyen utolsó senkiházi gyilkos akarja kihasználni. Viszont addig nem nagyon ugrálhatott, amíg ki nem jutott ebből a rettenetes épületből. Ha pedig ehhez az kell, hogy hagyja a katonát a tervei szerint cselekedni, akkor legyen. Úgyis meglép az első adandó alkalommal.

Mire véget értek a vizsgálatok, és végre elindultak a mélygarázsba, már nem is kellett megjátszania, hogy mennyire legyengült, és vacakul van. A ruhája és a bőre ragadt a vértől, a zúzódások a hasán és mellkasán gyötrelmesen fájtak. De legalább az orvos ideiglenes diagnózisa megnyugtatta, hogy jó eséllyel nincsenek nagyon súlyos belső sérülései.

A kocsiban ülve figyelte az őt a másik két férfitól leválasztó drótüvegen keresztül, ahogy a marcona magadja az útvonalat, amin haladni szándékozik, miközben mellette az orvos válogatott sértésekkel igyekszik sietségre bírni a Skótot. Egy pillanatig Dennis azt várta, hogy megint dúdolni kezd, mint ahogy az ő börtönében tette minden alkalommal. De nem, semmivel sem reagált, még csak az orvos irányába sem volt hajlandó nézni, amikor kilőtt  a garázsból.

Dennis nem ismerte fel a környéket, ahol haladtak, mondjuk ezen talán nem volt mit csodálkozni, gyerekkorában szigorúan megszabták, hova mehetett, Azóta meg, hogy a saját útját járta, és Northamptonban élt, még kevésbé ismerkedett meg a fővárossal. Az viszont feltűnt neki, hogy mennyire rossz környékre keveredtek. Ahogy az orvosnak is, mert egy idő után szóvá is tette:

– Hová visz minket, Norfolk? A kórház nem ebben az irányban van!

– Ne aggódjon, azt az útvonalat követjük, amit előzetesen megadtam, és jóváhagyott a központ – próbálta nyugtatni a katona, rajta aztán tényleg az látszott, hogy a világon a minden a legnagyobb rendben van. Sőt talán még az is normális, hogy egy nőnek öltöztetett vérző fogoly ül bilincsbe verve a hátsó ülésen. Lenyűgöző volt az a rendületlen nyugalom.

– Ne próbáljon átverni, ez a negyed nem szerepelt az útvonalban! – Úgy látszik az orvos sem volt teljesen, menthetetlenül ostoba, és a nagydarab nem tudta meggyőzni ezzel az átlátszó hazugsággal. Ennek ellenére rezzenetlen nyugalommal válaszolt.