Mielőtt megismertelek ~ Lando Norris

Főnix

Szilveszterkor az egész világ izgalomba jön, hiszen mindenki próbál minden rosszat maga mögött hagyni és reméljük, hogy a következő év jobb lesz. Fogadalmakat kötnek, amik kevés százaléka van betartva, nagy reményeket fűznek mindenhez. Szépruhába öltöznek, és méltó kép akarják elbúcsúztatni az óesztendőt és köszönteni az újat.
Én mit hagyok magam mögött? Elég sok mindent, azt hiszem. Bolond módjára én is reménykedem abban, hogy a jövő évem jobb lesz, sikereket érhetek el a teniszben, oda jutok, ahova szeretnék, és elismert sportoló leszek a világban. Magam mögött hagyom a sérülésem, a kudarcokat és a Forma 1 világát. Apát végül menesztette a Ferrari, szerintük rossz irányba terelte a csapatot, hiába volt egyszer-kétszer jó hétvége, a vezetőség így döntött. Az utolsó versenyen én végül haza utaztam és Landoval nem beszéltük meg a dolgokat. A másfél hónap, amit azelőtt külön töltöttünk, bennem mély nyomot hagyott és nem szerettem volna, ha bármi is elvonja a figyelmem a felkészülésről és a tornákról. Gyáva módon megfutamodtam és döntöttem mindkettőnk helyet. Lehetőséget se akartam hagyni, hogy megtaláljon, így én az időmérő után hazautaztam, a pilótákat sorban letiltottam az összes közösségi oldalról, ahogy a telefonszámomat is kicseréltem, majd minden holmimmal együtt visszaköltöztem Németországba, Berlinbe. Repülések miatt könnyebb egy nemzetközi reptérrel rendelkező városból utazni. A külvárosban egy lakóparkban bérlek egy házat, bár sokat azért nem fogok itt tartózkodni. Beletelt két hetembe, míg kipakoltam és otthonossá tettem a lakásomat, apuék is segítettek, így szűk családi körben a karácsonyt is megünnepeltük. Holnap már utazok is Ausztráliába, bár végül úgy döntöttünk, hogy az első 500-as tornát kihagyom, csak a Grand Slamen indulok.
A csapatom időben érkezett és segítettek mindent bepakolni. A reptérre gond nélkül kijutunk, ahol a becsekkolás se vesz sok időt igénybe. A kapunyitásig még van másfél óránk, de addig körbe járjuk a repteret, ami nyitva van üzlet, oda betérünk, nézelődünk és itt már el is kezdik felvenni velem az anyagot a műsorra. Érdeklődnek a hogylétem felől, hogyan élem meg, hogy vissza kell térjek abba az országba ahol sok kellemes emlék nem lesz számomra. Minden kérdésre válaszolok, kicsit úgy érzem, jól is esik elmondani ezeket a dolgokat, egyfajta terápiaként hat rám. Megnyitják közben a beszállás lehetőségét, így arra vesszük az irányt és az ellenőrzések után felszállunk a gépre, majd jön is a hosszú utazás. Dubajban át kell szálljunk, így ott is felfedezzük a reptér boltjait, bár itt kevesebb időnk van. Az étkezésem a repülőgép társaság maximálisan kiszolgálja, így nincs okom panaszra és Dubajtól Melbournéig sikerül aludnom is.
Nagy forróság fogad minket, hiszen Ausztráliában tombol a nyár. A reptéren sok fotós fogad minket, hiszen rajtam kívül elég sokan érkeznek a napokban. Gyorsan bepakolunk a bérelt autóba, pár aláírást kiosztok a rajongóknak és fényképeket is készítek velük, majd a szálloda felé vesszük az irányt. Annyit kértem, hogyha lehet, ne abba a szállodába legyünk, ahol tavaly voltam. A szobák elfoglalása után, mindenki pihenőnapot kap, hiszen az utazás is megterhelő volt. Írok apunak, hogy épségben megérkeztem, jó idő van, bár még meg kell szoknom újra a magas hőmérsékletet és a páratartalmat. Rettenetesen izgulok, bár még van két hét, mire kezdődik a verseny. Aludni nagyon nem tudnék, így csak nézek ki a szállodai szobám ablakán. Kopogtatnak, majd ajtót nyitok és Simon kérdezi meg, hogy tudnának e velem ismételten forgatni egy kevés anyagot? Bólintok, majd megbeszéljük a részleteket, mert szeretnék, ha a pályán lennénk. Kényelmes ruhába átöltözöm, majd együtt indulunk ki. A Rod Laver Aréna körvonalait meglátva, azonnal öklömnyi nagyságra szorul a gyomrom, hiszen törnek fel belőlem az emlékek és az érzelmek. A kamera már forog, hallom, hogy kérdeznek is valamit, de nem jut el a tudatomig, annyira el vagyok merülve a saját gondolataimban. Leparkolunk, majd belépünk a csarnokba és a Center pálya felé vesszük az irányt.
- Mit érzel most Sophia? – teszi fel nekem a kérdést Simon. Egy ideig nem válaszolok, amit megértő mosollyal nyugtáz, hiszen még nekem is össze kell szednem a gondolataimat. A játékoskijáróhoz érve megtorpanok, veszek egy mély levegőt, majd válaszolok a feltett kérdésre.
- Sok mindent – nevetem el magam, de a szemem már könnyekben van, így óvatosan letörlőm a könnycseppet az arcomról. – Tavaly ezen a pályán a mennyekbe jutottam, hiszen amiért kemény éveket dolgoztam, végre kifizetődött. Igaz, hogy én tizenkilenc évesen nyertem meg a juniorok versenyét, míg nálam nagyobb sportolók már ebben a korosztályban a nagyok versenyében aratott hasonló győzelmet. Ugye a junior korosztály az tizennyolcig szól, de a születésnapom a verseny alatt van, így még indulhattam rajta. Akkor azt éreztem, hogy megállíthatatlan vagyok, tavasszal már én is a nagyok között indultam volna, de jött az a tragédia. Anyukámat sajnos elveszítettem és a karrierem is kérdéses volt. Mindent elvesztettem egy pillanat alatt. Apukám és a felesége volt az én lelki támaszom abban az időben, hozzájuk költöztem, gyógytornára jártam, fizioterápiára, de a lelkem nem gyógyult olyan hamar, mint a testem. Egy sportolónál a mentális egészség ugyanolyan fontos, mint a testi, szakember segítségét sosem kértem ennek a gyásznak a feldolgozásában, de olyan emberek voltak körülöttem, hogy ők felértek minden orvosi segítséggel.
- Jött egy újabb sérülés a felépülésed után, de megint itt vagy, sosem tudod feladni? – kérdezi tőlem viccesen a dolgot, mire elmosolyodok én is.
- Feladni? Akkor semmi értelme nem lenne az életemnek – válaszolom, majd kisétálunk a pályára. – Gyerekként ezért küzdöttem és úgy érzem, anyukámnak is tartozok annyival, hogy megpróbálom, amíg csak tudom. A lábam rendbe jött, minden orvosi eredményem jó, megerősödtem, akkor hol legyek, ha nem itt?
Beszélgetünk még a sorsolás eredményéről, az ellenfelekről és hogy mit várok ettől a versenytől. Jól esett végre ezeket elmondani. Megköszönik az időmet és együttesen visszamegyünk a szállodába.
A következő napok, rekord gyorsasággal telnek, hiszen szoros menetrend van a napjaimban. Edzés, pihenés, edzés, pihenés, sajtótájékoztató, interjú és a napok már el is teltek. Én a második játéknapon lépek pályára, az ellenfelem legyőzhető, de nem szabad senkit se lebecsülni. A verseny napján még nagyobb az érdeklődés irányomba, de mindenkit kizárok, és csak magamra koncentrálok. Nagyon meleg van, így nehéz lesz végig fejben ott lenni. Apu és Sabina is küldd nekem üzenetet, melyben támogatnak és szurkolnak nekem, a versenyemen pedig megnézik a tévében. Nem szerettem volna, ha velem jönnek, ide egyedül kellett jöjjek, hogy mindent magam mögött tudjak hagyni. A játékos kijáróban várakozom az ellenfelemmel együtt, közben pedig a nagy kivetítőn nézzük az előttünk zajló mérkőzést. Utoljára ránézek a telefonomra, amin semmi értesítés nem fogad, mert amit csak lehetett, azt letiltottam. Ilyenkor ne zavarjon senki. Keserűen elmosolyodom, ahogy a háttérképemre pillantok, hiszen azon még mindig Landoval együtt vagyunk rajta. Bármi is történt, én még mindig szeretem.
Szólítanak minket, hogy fél óra és kezdünk, így pár bemelegítő gyakorlatot elvégzek, beszélek még az edzőmmel. Elsőnek engem szólítanak, így a táskámat, ütőmet és innivalómat magamhoz véve megyek ki és integetek a közönségnek. Elfoglalom a helyem a pihenőmben és várom az ellenfelemet is. Az ütőmet magamhoz veszem és felállunk a pálya két oldalára, picit ütögetünk, gyakoroljuk a szervát, majd a bíró magához hív. Enyém lesz a kezdés, így azért nyugodtabb vagyok, hiszen én kezdem el diktálni a játék ritmusát. A mérkőzésem másfél óra alatt befejeződik és 6-4, 6-3-as összesítéssel tovább jutok a következő körbe. A közönségtől hatalmas bíztatást kapok, amit természetesen megköszönök nekik. Gyors levezető edzés, átbeszéljük a mérkőzést, majd a szállodába visszamegyünk. Azonnal telefonálok apuéknak, akik az időeltolódás ellenére, nagyon várták a hívásomat. A közösségi oldalamon megosztok pár fényképet a napomról, rengeteg gratuláció fogad.
A Grand Slam tornán, végül az elődöntőig sikerül menetelnem, de ott Sabalenkától kikapok, bár eléggé sikerült megizzasztanom. Nem vagyok csalódott, hiszen én sem gondoltam azt, hogy egyáltalán eddig eljutok. Emelt fővel távozom a versenyről, a sajtó pozitív visszahanggal van rólam. Bár nem volt nehéz, de rengeteget jöttem fel a világranglistán és sikerülhet akár bejutnom végre a Top 50 játékos közé is. Este egy szolid ünneplést rendezünk a szálloda bárjában, jó érzés az, hogy ennyi ember örül a sikeremnek, kár hogy a legfontosabbal nem tudom ezt megünnepelni. Vajon vele mi lehet? Nagyon szeretném felkeresni, beszélgetni, odabújni és együtt ünnepelni, de ez a saját hülyeségem miatt nem lehet. Azon se lepődnék meg, ha valamikor újra találkoznánk is, egyáltalán szóba állna velem.
Következő utunk Franciaországba vezet, hiszen kezdődik a következő verseny. Ugyanúgy keményfedeles pálya, ami nekem az egyik kedvencem, bár csak 250-es torna, de ezeket sem szabad lebecsülni. Lyonban lesz, így most a szüleim sem fogadtak el semmilyen kifogást, ők jönnek és személyesen támogatnak. Ugyanabban a hotelben szállnak meg ők is, mint mi a csapatommal. Ki is használjuk az alkalmat és közösen vacsorázunk, van időnk végre normálisan beszélgetni személyesen is. Mindketten nagyon büszkék rám, jól esik a támogatásuk.
- Nagyidék is tervezik, hogy eljönnének megnézni Téged, mert már régen láttak – tájékoztat apa, aminek nagyon örülök, hiszen tényleg régen láttam őket. Jól is fog esni kicsit az anyanyelvemet használni.
- Mikor érkeznek? – kortyolok bele a boromba.
- Holnap, majd kimegyek értük a reptérre, ne aggódj – simogatja meg a vállam apa. – Milyen érzés, hogy egyik esélyes vagy a versenyen?
- Tudod jól, hogy nem szeretem, ha már előre megnyeretik velem a versenyt a médiában. Mindenkinek ugyanannyi esélye van, majd kiderül.
- Nagyon jó emberek vannak körülötted, látszik a fejlődés a játékodon, sokkal jobban mersz támadni, felmenni a hálóhoz és az adogatásaid is erősebbek.
- Nagyobb szigor van körülöttem, mint apa pilótáinál volt – nevetem el magam. – Desszertet nem is tudom, mikor ettem utoljára.
- Tévén keresztül nagyon vékonynak tűntél, aggódtam is miattad – dorgál meg Sabina, de megnyugtatom, hogy nem kell, mert jó kezekben vagyok. Megiszom a maradék boromat, majd elbúcsúzunk egymástól, én megyek aludni, de apa még marad Sabinval az étteremben. Amíg várom a liftet, ránézek a telefonomra, de semmi érdemleges nem fogad. Inkább felhívom nagyimat.
- Szia Sophia, annyira örülök, hogy hívtál – veszi fel az első csörgés után a telefont.
- Szia Nagyi, hallom holnap jösztök ti is Lyonba, nagyon örülök, jó lesz végre látni titeket – közben inkább leülök a szálloda halljában az egyik félreeső fotelbe, úgy telefonálok tovább.
- Nagyapád teljesen be van zsongva, még egy német zászlót is vett, hogy tudjon neked szurkolni – felnevetek ezen, ahogy elképzelem az öreget a lelátón a zászlót lengetve. – Néztük az előző meccseket is, bár mi nem bírtunk addig fennmaradni, de szerencsére ismétlésben láttuk, hogy milyen ügyes voltál. Remélem lesz időd, azért minket is meglátogatni.
- Ezután lesz egy hosszabb szünetem, majd csak márciusban megyek Amerikába, akkor mindenképp lemegyek hozzátok – nyugtatom meg és így is gondolom. Mivel indulok Lyonban így a qatari verseny kimarad. Kapok két hét szünetet, amit akkor így felosztva apáék és nagyiék között fogok tölteni. Diétámat kell majd egyedül tartsam, de az edzéseket minimálisan, hiszen a testemnek is szüksége van egy kis regenerálódára. Bár nagyiéknál nehéz lesz betartanom, hogy ugyanúgy semmi édesség, mert az ő sütijei világbajnokok, de hát mindenki szokott csalni, így majd meglátjuk. Amilyen jó ötletnek tűnt első körben felhívni a nagyszüleimet, annyira nehezen tudom őket lezárni, mert közben papa is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Ők egyszerre akarnak nekem mindent elmondani, de egy jó félórás diszkurzus után sikerül letennem a telefont, hiszen holnap itt lesznek és akkor személyesen fogjuk tudni folytatni. A telefonomat lezárom és a képernyőn látom, hogy már elég későre jár az idő, így ténylegesen a szobám felé veszem az irányt.
Másnap a szüleimmel és nagyszüleimmel csak a pályán fogok találkozni a meccs után. Nekem a kötelező köröket le kell tudnom, edzés, masszázs, sajtótájékoztató és kicsit a Netflix-el is forgatok. Kora délutáni az időpontom, így addig mindent el kell végezzek. A játékoskijáróban várakozunk ismételten az ellenfelemmel, várjuk a meccs kezdetét. Valamiért van bennem egy kis idegesség, de biztosan amiatt, mert a családom előtt játszok. Nagyiék nagyon régen voltak kint mérkőzésemen, örülök, hogy eljöttek. Az ellenfelem a világranglista 15. helyezettje, nem annyira könnyű ellene nyerni, mert nagyon jól játszik. Én minden tudásomat beleadom és majd kiderül, hogyan sikerül. Sosem szerettem, ha már egy játékost a torna elején kikiáltják győztesnek, hiszen az mindig egy plusz terhet rak a versenyzőre. Ha beváltja a jóslatot, akkor rendben van, ha nem, akkor darabokra tudják szedni. Szerencsés vagyok, hogy engem a média jól kezel, vagy megdicsér, vagy átlagosan ír rólam. Gondolataimból a szervezők rántanak ki, hogy lassan kezdünk, így készüljünk össze. Kapok újabb jó tanácsokat az edzőmtől, mire figyeljek, majd utamra enged.
Eléggé szenvedek a mérkőzés alatt, hiszen az ellenfelem nagyon jó. Nagyon erősek a szervái és minden labdát beér. Az én adogatásaimat meg sem érzi, bár a rövidítésekkel nem igazán tud mit kezdeni, így igyekszem azzal előnyt szerezni. Az utolsó szünetben kifújom magam, pár légzőgyakorlatot elvégzek abban az egy percben, hogy minél hamarabb be tudjam fejezni. Break előnyöm van, amit ha sikerül megtartanom, akkor rövid időn belül vége a mérkőzésnek. A csillagok is úgy állnak, hogy nekem minden ütésem nyerő, míg ő folyamatosan ront. Egy ásszal fejezem be a meccset, majd gratulálunk egymásnak. Megköszönöm a közönségnek a támogatást, kinézve a lelátóra látom, ahogy papa tényleg lóbálja a német zászlót, így akaratlanul is elmosolyodok. Pár szót váltok a műsorvezetővel, majd megyek is kifele az arénából. Leonard gratulál és azonnal az edzőterembe terel, ahol egy pár levezető mozgást végzek. Apuék jönnek be a terembe és miután végzek, kapok mindenkitől egy ölelést. Nagyim mindenképp szeretne egy közös képet velem, így eleget teszek a kérésnek és boldogan állok be közéjük. Leo felajánlja, hogy készít egy nagy családi képet is rólunk.
- Meddig maradtok, Papa? – kérdem meg tőlük.
- Reméljük a végéig, mert utána jössz velünk haza – válaszol végül nagyim.
Mivel nekem még van pár kötelező köröm, így elbúcsúzunk, és majd találkozunk. Leo meg van elégedve a teljesítményemmel, nagyon örülök neki, hogy működik a kémia közöttünk és egy jó kapcsolatot sikerült kialakítanunk. Nagyon hálás vagyok neki, ő építette vissza az önbizalmam, az erőnlétem. Sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, az elején az edzés amennyire nehéznek tűnt, most annyira könnyű. Jó nem könnyű, csak könnyebb. A felkészülési szakaszban jött velem az orvoshoz, érdekelte a lábam állapota, fokozatosan erősítettük, míg végül már teljesen olyan, mintha új lenne. Minden edzésen kitérünk külön a sérült testrészemre, át van mozgatva, hogy esélye se legyen kimenni. Úgy érzem újjá születtem, nagy sallang duma, de tényleg. Újra érzem magamban azt a lendületet, amit fiatalabb koromba, mikor kezembe vettem a teniszütőt és eldöntöttem, hogy én bizony teniszező leszek. Szerencsére sikerült elérnem a gyerekkori vágyamat, bár még vannak céljaim, de lépcsőfokonként kell haladni, mindent nem kapunk megy egyszerre. Anya is biztosan nagyon büszke rám, hogy bő egy év alatt mennyi mindent elértem és a sok nehézség ellenére talpra álltam.