Mielőtt megismertelek ~ Lando Norris

Vigyázat, törékeny!

Egy hónap telt el a verseny óta, a lábamnak semmi baja, nagyon szépen meggyógyult, a terhelésekre is pozitívan reagál, így boldognak kéne lennem, de nem vagyok az. Nem érzem úgy, hogy én újra szeretnék a pályán lenni. Minden célom, amit kitűztem magam elé, egy tragédia beárnyékolja. A junior sikeremet anya halála, az US Open szereplésem a sérülésem. Ha nem teniszeznék, anya még élne, nekem egészséges lenne a bokám. Ha... csak ilyen sajnos nincs... A sportéletben meg végképp nincs. Egyelőre nem szeretnék teniszütőt venni a kezembe, nem érzem magam késznek arra, hogy újra a pályán legyek, hiszen lepörög előttem minden, ami a pályán történt. A csalódott tekintetek sokasága belém égett, ahogy a szerencsétlen lányt nézik, aki továbbra sem tud kitörni a sötét múltból, egyik csapás a másik után. A torna után egy nevesebb sportmagazin kicsit fejtegette a karrierem, tele volt kérdésekkel a pályafutásom eddigi és későbbi szakasza. Negatívat nem írtak, de pozitív hangzása se volt a cikknek. Olyan semleges, ami a legrosszabb. A családom próbál támogatni, de előttem van az arcuk, ahogy meglátják a sérült lábamat, ahogy ismételten jöttek a fizikoterápiák, gyógytorna, kineziológiaitapasz, gyógyszerek és a végeredmény ugyanaz marad, egy sérült láb, ami bármikor felmondhatja újra a szolgálatot, azzal akár teljesen félbe törve a sport karrierem. Hány éves is vagyok? Húsz! Kibaszott húsz éves és az ízületeim, szalagjaim már tönkre vannak menve. Gyerekként, mikor a kezedbe veszed az ütőt, ott nem mondják el, hogy lehet neked csak húsz éves korodig tart a karriered, lehet, te sosem érsz el olyan nagy sikereket, mint akikkel példálóznak, lehet neked sosem lesz annyi pénzed, hogy feljuss a nagyokhoz. Csak ringatnak hamis álmokba, hogy majd egyszer olyan leszel, mint Serena Williams, mindent megnyersz és a világ a tenyerén fog hordozni, olyan sikereket érsz el, amiről álmodozol. Ez mind hazugság! Az én sikerembe belehalt az anyám! Elveszítettem a legfontosabb embert a világon, mert ott volt velem, szurkolt és támogatott, de meghalt. Itt hagyott! Erre felépülök és a lábam hagy cserben, egy döntő előtti napon mondja fel a szolgálatot, majd taszít vissza abba az állapotba, ahol megkérdőjelezem az egész eddigi életemet.

A hamburgi serlegem hangos csattanással találkozik a padlóval, ketté is törik, majd következik az egyik ütőm, amit eltörni nem sikerül, de kicsit meghajlik. Szerencsére egyedül vagyok itthon, így nyugodtan kitombolhatom magam. Szívem szerint üvöltenék, de csak lassan folynak le a könnycseppek az arcomon. A szekrényemből az összes teniszruhámat előveszem és a sarokba dobom őket, a törött kupa és az ütőm mellé. Követi őket a cipőim, az érmeim, további kisebb serlegek és egy hatalmas kupac lesz ott. Ha tehetném, a sérült lábamat is oda hajítanám, de az sajnos nem levehető. a szobám egy katasztrófa, én sírok és úgy érzem az életem is romokban van. A nappali felé veszem az irányt és az ott kiállított képeket letépem a falról, majd a kupachoz megyek és odavágom. Az üveges részük pattan minden fele, majd követi őket a többi trófeám is. A lábamat minél jobban ütöm a padlózathoz, hogy érezzem azt a fájdalmat, amit nekem okoz ez a rohadt sérülés. Utoljára a Melbournéi serleg kerül a kezembe, forgatom a kezemben és nézem, de kellemes emlékek nem fűződnek hozzá. Ez a rohadt serleg lett a vesztem, így teljes erőből a földhöz vágom. Annyira jól sikerül, hogy még a parketta is megsérül. Pechemre, ebben a pillanatban nyílik az ajtó és megjelenik Sabina. Értetlenül pillant rám, a serleg darabjaira, majd ismét rám. Beljebb jön, becsukja az ajtót, de továbbra is távolról figyel. Kívülről valószínűleg úgy nézek ki, mint valami őrült nőszemély, de nem érdekel.

- Édesem... - ennyit mondd Sabina, mert nem tudja, mihez kezdjen velem. Megrémítem? Elhiszem, én is félnék jelenleg saját magamtól, hiszen továbbra is törni-zúzni van kedvem. Erőm viszont nincs, lelkileg elfáradtam és ez a cseppnyi feszültséglevezetés kimerített, így lerogyok a földre és keservesen sírni kezdek. Annyit hallok, hogy közelebb jön, de nem hozzám lép oda, hanem a szobám ajtajában áll meg és nézi a pusztításom. Nem akarok ránézni, nem akarom látni a csalódott tekintetét. Egy nagy sóhajt hallok, majd odalép hozzám és magához ölel. Nálam persze még jobban eltörik a mécses, de simogatja a fejem, ringat, hogy minél hamarabb megnyugodjak és tudjon velem értelmesen beszélni.