Várok rád {C.L.}/✔️

Part twenty-two

Felkeltem az ágyból és lemásztam a konyhába. Nem voltam bene biztos, hogy most vissza kéne mennem Monacoba, akár mennyire is fájt, jobbnak láttam ha kimaradok ebből az egészből. Persze borzasztóan megakartam látogatni Charlest és bocsánatot kérni tőle, majd várni éjjeleken és nappalokon át amíg felébred, de lelkileg képtelen voltam rá.

Főztem magamnak egy kávét és ráírtam Hannára, hogy volna e kedve találkozni. Bahrain óta nem sokat beszéltünk, és szinte semmit sem tudott a titkos kapcsolatunkról Charlessal. Persze ez most is így fog maradni, de azért jól jött volna egy barát.

A kávém társaságában indultam meg az emeletre és bezártam a szobám. Semmi másra nem tudtam gondolni csak Harryre, szerencsétlen kisfiúra aki az elmúlt hónapokban alig látta az apját aki most élet halál helyzetben van. Ha eddig nem éreztem magam borzasztó szarul, akkor ezek után a gondolatok után rohadtul.

Felnyitottam a laptopom és beléptem a közösségi oldalaimba. Viszont mivel mindegyik az F1-el volt kapcsolatos, ezért pihenőre tettem 5-öt és csak a főt hagytam meg. Abba ismét bejelentkeztem és megnéztem a híreket, tájékozódtam az eseményekről.

Mikor már túlsajdítottam a lelkem kaptam egy üzit Hannától.

Szia csajszi! Délután összefuthatunk beszélgetni egy kicsit! Az utóbbi időben eléggé elhanyagoltuk egymást. Puszi, Hanna.

A kis üzenet végre elérte, hogy valamivel jobb kedvre derítsen. Viszont mivel még délutánig volt 5 óra ezért úgy döntöttem, hogy elütöm az időt egy kis tanulással. Hiszen az utóbbi időben arra sem fordítottam semmi időt, és teljesen elvoltam maradva az anyagokkal.

Felnyitottam a laptopom, előkotortam a füzeteim és könyveim, majd ráírtam pár osztálytársamra akik segítettek, hogy minél előbb felzárkózhassak. A tanulás szinte elrepítette az időt, és arra eszméltem, hogy ideje készülődni. Lezártam a laptopot, majd mindent szépen rendeztem az íróasztalomon és elővettem a sminkes neszeszerem.

A fürdőben besütöttem a hajam, megcsináltam a sminkem majd fölvettem egy fekete haspólót és egy fekete hosszú farmer nadrágot. A szetthez társítottam egy melegítő felsőt, és a láncos fekete kistáskámat a vállamra dobva indultam meg Hannával a kedvenc helyünkre.

Egy kellemes délutánt töltöttünk el együtt. Nagyon sok bepótolni valónk volt, így szinte egyfolytában be nem állt a szánk. Arra a három órára teljesen elfelejtkeztem a problémáimról és újra kellemesen éreztem magam. Mikor nagy nehezen elköszöntünk és elindultunk haza kaptam egy hívást, Arthur volt az.

-Nincs kedvem veled beszélni.-jelentettem ki, ugyan is a tegnapi viselkedésével igazán megbántott.

-Ide kéne jönnöd. Charles állapota romlott és eddig semmi sem mutat jó eredményt-hangja itt elcsuklott.

-Mind ketten borzasztó fontosak vagytok nekem, és nagyon szeretnék ott lenni, de jövőhéten vizsgáim lesznek-sóhajtottam.

-Hozd a tanulni valót magaddal és gyere ide! Szükségünk van rád.-az utolsó mondat szöget ütött a fejembe.

-Jó. Oda megyek-adtam be a derekam, de kezdtem belefáradni az oda-vissza ingázásba.

Nem pakoltam kismillió dolgot, csak éppen annyit amennyi két éjszakára elegendő. Nem vagyok hajlandó visszaköltözni, kell még idő hogy feldolgozzam az elmúlt napok történéseit. A hátizsákomba betettem a teljes tanfelszerelésem amire szükségem van, Arthur pedig megvette a repjegyem.

-Már is mész?-jött közelebb apa amint kicuccoltam a kocsimhoz.

-Igen, muszáj! Charles kórházban van-adtam nyomós okot.

-Istenem! Jobbulást neki!-simította meg a vállam, majd egy integetést követően visszalépett a házba, én pedig bepattantam az autóba és megindultam a reptér felé, ahová még huszonnégy órája sem érkeztem meg.

A most már szokásosnak mondható út végén egy taxist kértem meg, hogy vigyen egyenesen a kórházba. Amint oda értem Arthur felállt és szorosan magához ölelt. Nem értettem miért, de álltam a gesztust.

-Itt van-mutatott Charles szobájába, mire azonnal beléptünk és szinte borzalmas látvány tárult elénk. A fiú gépekre kötve lélegzett és szinte alig élt. Ledobtam a cuccaimat és a feje mellett levő székre ültem, majd óvatosan megfogtam a kezét. A sós könnyek mardosni kezdték a szemem, amiket gyorsan letöröltem.

-Drága Charles! El sem tudom mondani, hogy mekkora hülye vagy-kezdtem bele a beszédbe.-de ugyan akkor megértem miért csináltad és borzasztóan sajnálom a történteket. Csak akartam, hogy tudd itt vagyok veled, veletek-pillantottam fel Arthurra akinek szintén kicsordult egy-két könnycsepp a szeméből.

Egy váratlan pillanatban lélegezni kezdett Charles magától. A gépek jeleztek, a nővérek megjelentek és levették a maszkot a fejéről. A szemét is lassan kinyitotta. Körülpillantott a szobán, amikor észre vett engem szomorú mosolyra húzta a száját.

-Azt hittem nem látlak többé-szólalt meg rekedtes hangon, majd a másik oldalán észre vette az öccsét aki mosolyogva fogta meg a másik kezét.-mióta vagyok itt?-kérdezte.

-Szerencsére nem olyan rég óta!-vigyorgott kedvesen Arthur majd szorított egy kicsit a kézfogásán.

-Ki helyettesít?

-Antonio-válaszoltam.

-Pompás-jegyezte meg szarkasztikusan, majd ismét rám emelte a tekintetét.

-Itt maradsz velem, velünk ugye? Nem akarom, hogy elmenj Liz-nyögte.

-Be kell fejeznem a tanévet, Charles. Ahhoz pedig le kell tenni a pótvizsgákat, amiket már nyáron lekellett volna. De utána visszajövök, rendben?-döntöttem oldalra a fejem.

-Hülye vizsgák-szólalt meg végre amivel elérte, hogy mosolyogjak.

🇬🇧🇬🇧🇬🇧🇬🇧🇬🇧🇬🇧🇬🇧🇬🇧🇬🇧🇬🇧🇬🇧🇬🇧🇬🇧🇬🇧🇬🇧🇬🇧🇬🇧