Stella Aurora Keller. Toxic gyerekkor, ami miatt nehéz eset. Apja mutánsá tette őt, anyja pedig meghalt, rákban. Tony Stark hallott hihetetlen erejéről ezért felkeresi őt és meghívja, hogy csatlakozzon bosszúalló csapatához. Megismerkedik egy fiúval...
-Hogy nem haltál bele? Ez rengeteg erő! Hogyan?-akadt ki Steve. Egy kicsit elkezdtem turkálni az agyában és megtaláltam egy nőt. Peggyt, azt hiszem.
-Csukjátok be a szemeteket, kérlek.-így tettek kivéve Pietro. Rá néztem egy kérlek tekintettel emire sóhajtva de végül ő is becsukta. Át változtam Peggyvé és szóltam a többieknek, hogy kinyithassák.
-Aurora hova tűnt?-nézett körül Thor.
-Itt vagyok az orrod előtt.-nevettem fel és újra a régi lettem.
-Aaaa de király már! Most engem utánozz le!-kérlelte Pietro. Úgy tettem ahogy mondta s ő lettem.-Waoo.-újra eredeti alakomban láthattak meg és még egy hátra van, a szuper erősségem. -Ki a legnehezebb közületek?-néztem körbe és meg láttam Víziót. -Gyere ide Vízió.-szóltam neki mire körbe nézett de mivel nem volt más akinek a neve ugyan az mint neki, ide jött. Felemeltem kisujjal. -Ennyi.-majd leraktam és oda mentem Tonyhoz. -Megmutatod a szobám? Elég fáradt vagyok.-rá bólogatott de nem ő vitt el neeem. -Pietro! Gyere ide fiam.-hívta ide. Ooo nee.-kísérd el Stellát..bocsi, Aurorát a 7es szobába. Tudod a melletted lévő szobába.-Pietro rá nézett ilyen "mostugyecsakviccelsz?!" fejjel, de végül beadta a derekát.
A folyosó sétáltunk csendben mire megálltam. -Figyelj ha nem akarod, nem kell felkísérned. Valahogy megtalálom én is. -Hidd el én itt hagynálak de Tony megölne.-nézett rám komoly tekintettel. A fejemet oldalra fordítottam és éreztem benne a sós vizet ami marja a szemem. Észre sem vettem, hogy közben a fiú megállt. -Aurora, csak vicceltem.-fordultam hátra hozzá és néztem a távolban lévő szemeibe. Nem szólaltam meg, nem tudtam megszólalni. Inkább csak előre fordultam és a földet nézve tovább sétáltam. Pietro idefutott hozzam majd megfogta a csuklómat, pont úgy mint a szörnyeteg. -Ne érj hozzám! Engedj el Pietro!-kezdtem el ráncigalni a kezemet az övéből. -Nem hallod azt mondtam engedj! Kérlek! Ne csináld!-guggoltam le és fejemet fogtam az emlékek miatt.
*Írói szemszög.* Pietro már rég elengette a lány kezét, de Aurora csak azt hajtogatta, hogy engedj el! Ne csináld! Hagyj békén! Ne bánts. Pietro leguggolt Aurora mellé, megölelni azonban nem akarta de hozzá szólni még mert. -Aurora, nem bántalak. Már nem fogom a csuklódat, elengedtem. Nincs itt senki csak te és én. Bízz bennem.-a lány felnézett vörös szemeivel a fiúra és ráeszmélt mit csinál. Felállt körbe nézett és elkezdett sietni arra amerre látott. Többször is leült a padlóra azt mondogatva, hogy ő már nem bírja. De Pietro ott volt mögötte és bíztatta amíg a szobát nem találta meg.
Aurora elsem köszönt a fiútól csak bement a szobába és ahogyan becsukta az ajtót, neki döntötte a hátát és elkezdte ott lecsúsztatni.
Anyukájára gondolt és arra, hogy ez az egész miatta van. Hogy miatta halt meg mert olyan semmire kellő volt, hogy nem tudott rajta segíteni. Hogy amikor az apja bántotta édesanyját ő csak nézte, mint egy filmet. Hogy amikor az anyja temetése volt ő nem tudott virágot hozni. Hogy amikor, hogy amikor, és hogy amikor. Elővette a képet majd végig simított ujjaival édes anyja arcán. -Miért pont te? Szükségem van rád, anya. Nem hagyhatsz így el..ez így nem fair.
Pietro mindent hallott, ugyanis ott maradt a lány ajtaja előtt a homlokát neki támasztva. Nem mert bekopogni. Ő is túl gyorsan feladta, mert elment a szobájába és az ajtót bezárta majd lefeküdt az ágyra és a plafont nézte. A falak vékonyak voltak így hallotta ahogyan Aurora beszél. -Hidd el, egyszer majd találkozunk. Remélem apa nem a mennyországba került. Várom már, hogy újra a karjaidba zárj. Megpróbálok mindent. Tudom nem akarnál így látni mint most, összetörtve a padlón ülve, sírva és sírva. De nagyon hiányzol anyu, hiányzol. Várom, hogy egyszer csak belépj ide és azt mond, hogy ez az egész csak egy vicc volt. Hogy belépj ide és megsimogast a hajamat közben azt mondva, hogy itt vagyok. Anya, emlékszel mit mondtál a kórházi ágyadon fekve? Hogy csak beszéljek hozzád és te itt leszel. Nem érezlek, nem érzem, hogy itt lennél. Várom, hogy átölelj vagy megnyugtass, de semmi. Várom, hogy azt mond nekem itt vagyok és senki sem fog bántani. De nem vagy itt. Az a szörnyeteg nem érdemelt meg! Az nem apa volt!-hallogatta végig a fiú lány mondandóját. Ezt még Pietro is könnyezve hallgatta. Nem bírta elhinni, hogy ezt komolyan egy olyan lány mondja aki olyan erősen beszélt erejéről és magabiztossággal.
*Aurora szemszöge.* Nem bírom már sokáig! Nem megy! Egyszerűen olyan érzés mintha...mintha elkezdené valaki szedni a szívemet darabról-darabra ki a helyéről. Nagyon fáj, hogy nincs itt. Összekell szednem magam. Nem csinalhatom ezt. Már 7 éve meghalt! 7! És én még mindig nem tudom elengedni..egyszerűen nem megy.
Hirtelen nem kaptam levegőt, mintha valaki szorítaná a torkomat.De a szobába csak én és a gondolataim ültünk. Nem érdekelt hogyan nézek ki mennyire vannak kisírva szemeim összeszedtem minden erőmet felkeltem, kimentem az ajtón majd bekopogtam Pietro szabájába. Dörömbölni kezdtem közben egyre jobban fuldokoltam. Végre kinyitotta az ajtót és amint meglátott behúzott a szobájába. -Úristen Aurora! Mi a baj?-kérdezte én pedig csak a torkomra mutogattam. Térdre estem mire Pietro elkapott, nehogy jobban elessek. -Jarvis! Hívd ide Mr.Starkot és a dokit. -Rendben.-szólalt meg valami a falakból. Ránéztem Pietrora aki aggódó tekintettel viszonozta nézésemet. -Ne merj meghalni! Érted! Főleg ne az én szobámban! Mindjárt jön a doki.
*Írói szemszög.* Aurora már elájult mire Pietro óvatosan rázogatni kezdte az arcát, közben szólt Jarvisnak, hogy siessen a két férfi. Pietro csak nézte a lány becsukott szemeit és közben a vér megfagyott benne. -Ne.merj.meghalni! Érted? Mindjárt jönnek, mindjárt itt vannak.
*Aurora szemszöge.* A házunkban vagyok csak ketten anyával. Ő ott ül a sarokkanapén és néz rám. -Anya?-de ő nem válaszolt, csak nézett.-Anya? Te vagy az?-de még mindig némán ült ott. Oda mentem hozzá és rázogatni kezdtem. Folyamatosan a szemembe nézett, de nem szólalt meg. -Anya! Anya beszélj már! Anya...kérlek. Anya mond el mi ez az egész!-még mindig a szemembe nézett de nem beszélt. Elmosolyodott majd 3 szót mondott. -Meghaltam, engedj el.-és eltűnt.
*Pietro szemszöge.* Tony és Bruce pár percel később azután rontott be az ajtón, hogy Aurora becsukta szemeit. -Mi történt?-kérdezte idegesen Stark. -Nem tudom...nem tudom..segíts rajta Bruce!
Egy fehér ágyon fekszik. Bruce azt mondta súlyos pánik rohama volt, azért történt ez az egész. Egy rusnya széken ülök mellette és folyamatosan nézem mikor kel fel. -Anyaaaa!-ült fel hirtelen sikoltva. Az épület elkezdett remegni és a gépek szikráztak, az üvegpohár mellettem amiben víz volt összetört.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
