Orion legenda- A fény ereje

1. rész - Kapun innen - 6. fejezet

     Szabad kezemmel megtámasztottam magam az asztalon, s vártam, hogy enyhüljön a zsibbadás. A karkötő esetéből kiindulva már számítottam rá, és tisztában voltam azzal is, hogy ennek az egésznek meg kell történnie ahhoz, hogy utána bármikor szabadon megérinthessem a fegyvert. Ám történt valami olyasmi, amire nem számítottam… Enyhülés helyett hirtelen különös képek árasztották el a fejem.
     Egy gyönyörű nőt láttam egy még nála is szépségesebb férfival. Szerelmesek voltak, de el kellett szakadniuk egymástól. A nő nem sokkal ezután öt gyermeknek adott életet, akiket imádott, de szenvedett is a szerelme hiányától.
     Egy következő képsorban egy kicsivel idősebb, de csodálatosan szép asszony szaladt oda ehhez a nőhöz, s rémülten magyarázott valamit, miközben az égre mutatott. A nő kinézett az ablakon, rémülten a szája elé kapta a kezét, majd mindketten az öt gondtalan gyermekre pillantottak.
     A harmadik képsorban az asszony a gyerekek társaságában egy különleges kapunál állt, melyek tele voltak vésve olyan jelekkel, mint az ékszereink. Aggodalmas pillantással nézett körbe, majd elindult a kicsikkel át a kapun. 
     Az utolsó képsorban a szépséges nőt láttam, miközben fekete, masszaszerű felhő omlott rájuk. Pont olyan, mint amilyen a táborlakókra is.
     Zihálva ejtettem vissza a tőrt az asztalra. Az elmúlt pár pillanat képei cikáztak a fejemben, s még csak gondolni sem mertem arra, hogy az az öt gyermek, akit láttam, talán én voltam és a barátnőim, s hogy a feltételezés igaz: valóban testvérek vagyunk. De ha így van: miért vittek bennünket Németországba egy árvaházba? Mitől ijedt meg anyánk annyira, hogy megvált tőlünk? Miért, miért, miért?
Túl sok kérdés zúgott a fejemben, én pedig egyre inkább válaszokat akartam kapni. Méghozzá minél előbb.
     Eltoltam magam az asztaltól, majd megfordultam. Ely nézett velem farkasszemet, s már-már meg sem lepődtem azon, hogy ott áll a közvetlen közelemben. A szemeibe néztem, melyekben valamiféle csodálattal vegyes fájdalom ült. Hirtelen eszembe jutott a jelenet, mikor a torkának ugrottam Christina miatt, és úgy éreztem, azonnal bocsánatot kell kérnem. Szóra nyitottam a számat, ám Ely megelőzött.
- Hercegnő – lehelte reszkető hanggal, majd térdre ereszkedett előttem. Úgy éreztem, végképp elvesztettem a fonalat.

Elijah hihetetlen szorgalommal kutakodott a plafonig érő polcok könyvei között, én pedig kikerekedett szemekkel néztem munkásságát. Pár perccel azelőtt még a padlón térdelt, és áhítatosan Hercegnőnek nevezett, majd miután magyarázatot követeltem tőle, szó nélkül felpattant, és a könyvekhez rohant. Azt szajkózta, hogy a válasz a kérdésemre egy ősrégi könyvben rejtőzik, s a saját szememmel is láthatom, hiszen a legnagyobb becsben őrzi azt a többi értékes kötet között.
     Szóhoz sem jutottam a döbbenettől. A mindig higgadt férfi látványa – ahogy izgatottan ugrált egyik szekrénytől a másikig – már-már szürreálisnak hatott. Hirtelen mozdulatai miatt egy-egy vastagabb darab olykor tompa puffanással ért a földre, ám Ely ezzel mit sem törődve kutakodott tovább, míg végül egy lelkes ordítással megtalálta a keresett írást. Sietős léptekkel hozta felém a könyvet, majd letette a kanapé melletti asztalkára.
- Ez az – mutatott rá az eszméletlenül vastag, különleges mintákkal díszített kötetre. Külsőre kísérteties hasonlóságot mutatott a talizmánokkal, s biztosra vettem, hogy ez nem véletlen. Szótlanul vártam, hogy Ely végre belelapozzon, s beavasson abba, hogy mi is folyik itt valójában. Leült a kanapéra, majd maga mellé invitált engem is.
- Létezik egy legenda, mely szerint Nathaniel, a Földlelkek királya beleszeretett egy Orion nőbe, Marillába, aki gyönyörű volt és tiszta lelkű. A Földlélek olyan lény, aki érzékeli a Földbolygó és a világ rezdüléseit, az érzelmeket úgy szívja magába, mint az illatokat, és képes irányítani a föld elemeit: a tüzet, a vizet, a földet és a szelet. A szerelmük tiltott volt, a Földlélek nem kerülhetett volna kapcsolatba egy halandóval, kiváltképp a Király nem. Nathanielnek vissza kellett térnie a saját világába a népéhez, ahová a kedvese nem tarthatott vele. Marilla egyedül volt, mikor életet adott öt gyermeküknek, akiket az Orion nép – tisztában léve a származásukkal - mélyen tisztelt – Ely fellapozta a kötetet, s a régi, megkopott, kézzel írt lapok egyikén egy egészen élethű rajzot láttam egy gyönyörű nőről és öt gyermekről – Lakman, egy öreg látnok azt jósolta, hogy az öt gyermek egyike, a Hercegnő elhozza majd a békét, mikor egybekel az Orion Herceggel.
- Orion Herceg? – vágtam a szavába, ő pedig bólintott, s lapozott egyet.
- Ő a Hydrakirálynak, Damilynak és Eleanornak, az Orion királyi hercegnőnek szerelemből született gyermeke. A történet szerint Eban, az Orion Király az egyetlen lányát, Eleanort Monoceros Fejedelemhez akarta adni feleségül, mert területileg és politikailag is előnyös lett volna számára. Ám egy bálon, amit a közeli országok előkelőségei számára rendezett, a fiatal Hydrakirály, Damily és a szépséges Eleanor egymásba szerettek. A Hercegnő apja tajtékzott a dühtől, s amikor kiderült, hogy a leánya várandós Damily gyermekével, hadat üzent a hydráknak, s szövetséget kötött a megalázott Monoceros Fejedelemmel is – ismét lapozott a könyvben, s egy csodálatosan szép lányt láttam egy fekete hajú férfi karjaiban, akinek a szemei pontosan olyan kéken izzottak, akárcsak Elijahnak…
- Mi lett a történet vége? – kérdeztem, s Ely újra lapozott.
- Eleanor két kisfiúnak adott életet, akiket Eban fattyúnak nevezett, és meg akart öletni. A Hercegnő elmenekíttette őket egy szolgával a szerelméhez, aki a fivérére bízta a gyermekeket, és a lelkére kötötte, hogy rejtse el őket az Orion Király elől.
- Hová? – kérdeztem homlokráncolva.
- Az egyiket szegényes ruhába öltöztette, és egy Orion asszonynak adta. Azt kérte, nevelje fel őt, mintha saját gyermeke lenne, s hogy ez Eleanor hercegnő parancsa. Az idősebbet viszont magánál tartotta, hogy erős harcost faragjon belőle – magyarázta.
- De mi lett a Eleanorral és Damilyjal? – kérdeztem. Elijah több oldalt is átlapozott, majd egy igen fájdalmas jelenetet ábrázoló képre mutatott.
- Az ifjú Király elesett az egyik csatában. Az utolsó szó, ami elhagyta a száját, a szerelme neve volt. Amikor egy követ tudatta a hírt a Hercegnővel, annak bánatában megszakadt a szíve. Elvesztette mindenét: a férfit, akit szeretett, és a két gyermekét, akikről semmit sem tudott – egy pillanatig csend töltötte meg a szobát, Elijah elgondolkodva meredt maga elé.
- És mégis hogy jön ide az öt gyermek, akiknek az apja egy Földlélek? Mi az összefüggés? – érdeklődtem, mert nem egészen tudtam összerakni a képet.
- Az az öt lány olyan erőt kapott a csodás szerelem által, melyből születtek, ami senki másnak nem adatott meg a világon. A bennük lakozó erő és szeretet képes arra, hogy helyreállítsa azt a békét, amit e másik, „bűnös” kapcsolat megtört. Mindkét szerelem tiltott volt valamilyen formában, ugyanakkor hatalmas erővel bírt. Ha ennek a két, szenvedélyes viszonynak a gyümölcse találkozik, együtt képesek lesznek megteremteni a rendet, s végre mindenki elfoglalhatja a megérdemelt helyét.
- Hogy érted ezt? – néztem rá érdeklődő pillantással.
- Az Orion Herceget megilleti a Hydra, illetve az Orion trón is, de csak akkor képes bölcsen és helyesen uralkodni, ha az oldalán ott a Hercegnő. Nélküle hiába a jogai, nem képes arra, amire rendeltetett. A sorsuk az, hogy együtt legyenek. Egy párként – hangsúlyosan rám nézett, de képtelen voltam állni a tekintetét: elfordítottam a fejem. Hirtelen túl sok információ volt ez nekem, ami csak még bonyolultabbá tette az amúgy is zavaros eseményeket. Kérdések hátára csak még több kérdés érkezett, s emiatt még inkább zavart, hogy Ely Hercegnőnek nevezett engem. Ez az egész tulajdonképpen akkor azt jelentette, hogy…? Hogy én…? Na ne…
- Ely, rengeteg kérdésem lenne még… Őrülten sok… Miért hívtál Hercegnőnek? Mégis hol ez a birodalom? Mire valóak ezek a talizmánok, mi a szerepük? És egyáltalán ki vagy te, és mi közöd neked ehhez az őrült történethez? – várakozó pillantással meredtem rá, de ő – velem ellentétben - állta a tekintetemet. Egy ideig… Majd válasz nélkül elfordult tőlem, megsimogatta a könyvet, majd hangtalanul becsukta.
- Idővel mindent megtudsz, Cory-Ann – sóhajtott, majd kezében a kötettel elindult a polcok felé.
     Elképedve néztem utána, s hirtelen harag gyúlt bennem. Mégis hogy teheti meg, hogy elhinti ezeket az információmorzsákat, majd nem mond semmi egyebet? „Idővel megtudsz mindent, Cory-Ann.” És mégis ki dönti el, hogy mikor? Ő? Elijah X., akinek még vezetékneve sincs? Indulatosan álltam fel a kanapéról, és utána indultam.
- Nem unod még ezt, Ely? – hangom haragosan csattant fel. Ő hátrapillantott a válla felett, majd a legnagyobb nyugalommal visszahelyezte a helyére a kötetet. Mintha direkt hergelni akart volna.
- Mégis micsodát? – tudakolta, miközben visszafordult felém. 
- A folyamatos titkolózást és mellébeszélést. Miért nem akarod elmondani töviről hegyire, hogy mi folyik itt? Örökösen csak célozgatsz, de nem vagy konkrét sohasem. Talán félsz valamitől? – feszegettem, majd közelebb lépdeltem hozzá.
- Mitől félnék? – tette keresztbe a karjait a mellén. Minden egyes pillanatban ingerültebb és ingerültebb lettem, amin nem segített, hogy kérdéssel válaszolt a kérdésre. Újabb lépéseket tettem felé. Olyan közel mentem, hogy szinte összeértek a karjaink.
- Ki tudja… Talán az igazságtól, vagy az erdőben lakó gonosztól, amiről fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen micsoda vagy hogy mit akar. Talán nem is vagy olyan bátor, mint amilyennek mutatod magad, Elijah. Lehet, hogy gyávább vagy mindannyiunknál – nagyon lassan ejtettem ki a kegyetlen szavakat. Fel akartam hergelni a férfit, hogy ha másért nem is, akkor a hirtelen felgyülemlő harag miatt mondja el azokat a dolgokat, amiket titkol előlem. Ám valami egészen mást értem el ezzel.
     Az addig nyugodtnak tűnő Ely szemeiben különös fény villant meg, légzése szaporábbá vált, karjait maga mellé engedte. Egyik kezével megragadta a jobb csuklómat, a másik karját pedig a derekam köré fonta, s mire felfoghattam volna, mi is történik pontosan, a hátam már a polcos szekrényhez préselődött, Ely teste pedig a testemhez. Az addig a csuklómat foglyul ejtő kezével félig a hajamba túrt, arcával olyan közel hajolt hozzám, hogy ajkaink szinte súrolták egymást. Fájdalmas volt a közelsége, s amikor éreztem leheletét az ajkamon, minden porcikám remegni kezdett az iránta égett vágytól, ami mindig erősödött, mikor ehhez hasonló helyzetbe kerültünk.
- Az egyetlen, amitől félek, Cory-Ann, az az, hogy az ilyen pillanatokban nem tudom visszafogni magam, és olyat teszek, ami számomra tilos – suttogta. Tekintetünk találkozott. A szemeiben ugyanazt a kínt láttam tükröződni, amit a testemben éreztem. Legbelül reszketett ő is. Nem csókolhatott meg… Nem tehette. De miért? 
     Leeresztette a karjait, majd hátralépett. Remegve fújtam ki a levegőt, miközben a szemébe vájtam a tekintetem. Mélyeket lélegzett, és olyan lassan fújta ki a levegőt, mintha csak nyugtatni akarta volna saját magát. Tudtam, hogy nagy erőfeszítések árán igyekszik távol maradni tőlem, s minden idegszálammal azt kívántam, hogy a szíve győzzön az őt visszafogó korlát helyett. Végül elfordult tőlem, s a csalódottság olyan erővel vágott gyomrom és szíven, ami szinte könnyet csalt a szemembe.
- Miért, Ely? – fakadt ki belőlem. A férfi egy pillanatra összeszorította a szemeit és az ökleit, majd sóhajtva rám tekintett. A szemeiben fájdalom és tehetetlenség ült, én pedig akaratlanul is átöleltem magam a karjaimmal, mintegy védelmet keresve a fájdalom elől, amit Elijah képes volt okozni.
- Amikor nem olyan régen lejöttem, hogy elmagyarázzam, mi is történt Christinával, láttam, hogy a tőröket vizsgálod. Biztos voltam benne, hogy azt keresed, ami reagál a karkötődre. Azt kérdezted, mi ez az öt talizmán… Gyere, ülj le! – kérte, de én megráztam a fejem. Nem akartam újra közel kerülni hozzá, ezért állva maradtam, és onnan figyeltem őt. Ely fáradtan megcsóválta a fejét, majd járkálni kezdett.
- Az öt kicsi földlélek-orion egy-egy erővel született. A tűz, a föld, a szél, és a víz erejét birtokolják közülük négyen, illetve egyikük, a Hercegnő, a fény erejét. Akkoriban születtek ők is, mikor a Damily és Eleanor fiai. Tudod, amikor az Orion Hercegnő belehalt a bánatba, az apja eszét elöntötte a gyűlölet és a harag, és máglyára küldte Lakmant - azt a mágust -, aki az unokáját és az Földlélek-Orion Hercegnőt jövendölte a trónra. A jós – miközben a tűzben égett – átkot szórt Eban fejére, miszerint halála után járjon fekete szellem képében a világban, s ne találjon nyugalmat soha – mesélte, én pedig szépen lassan kezdtem érteni, mi is a lényeg.
- Mi történt ezután a Királlyal? – kérdeztem.
- Mintha valami gonosz megbabonázta volna… Lakman halála után teljesen elveszítette az eszét, majd különös betegség támadta meg a szervezetét, ami napokon belül elpusztította. Miután eltemették, az emberek egy fekete szellemről kezdtek susogni, akit sokat láttak a Király sírjának közelében, s mely áthatolhatatlannak, hidegnek és gonosznak tűnt. Egyik nap egy asszony arról is beszámolt, hogy a fiával rendezgették a sírokat, mikor megjelent a kísértet, és magába szippantotta a gyermeket, akit azután soha többé nem láttak viszont – mondta, én pedig elgondolkoztam a dolgon. „Ha ez a fekete szellem az erdőben maga a dühös Eban Király, akkor miért kerüli a talizmánokat és a viselőjüket?”
- Miért fél a talizmánoktól? – tekintettem Elyra, aki megengedett magának egy félmosolyt.
- Nem fél tőlük. Szüksége van rájuk. Amikor az emberek közt elterjedt, hogy mivé vált Eban, sokan azt kezdték el rebesgetni, hogy a király minden bizonnyal az öt kicsi oriont keresi majd meg, hogy megakadályozza az Orion Herceget abban, hogy bármikor is uralkodjék a birodalomban. A jóslatban benne volt, hogy az Orion Herceg mit sem ér a Hercegnője nélkül, ezért a legokosabb dolognak tűnt elpusztítani az orionokat. Mivel még nem lehetett tudni, melyikük lesz a Hercegnő, ezért mind az ötöt. Amikor az anyjuk értesült a dologról, megkérte az édesanyját, hogy vigye át őket azon a kapun, ami egy másik, biztonságosabb világba vezet, a bennük rejlő erőt pedig rejtsék öt orion tárgyba, melyek a megfelelő időben visszakerülnek a gazdáikhoz. Ám az erejük ennyivel nem visszaszerezhető. Az talizmánokat át kell vinni a kapun, és egyesíteni őket, hogy az erők aktivizálódjanak. Ezt pedig csakis a Hercegnő teheti meg – magyarázta. Ha a szemöldököm képes lett volna átvándorolni a fejem búbján egészen a tarkómig, biztos vagyok benne, hogy megteszi. Nagyon megleptek Ely szavai, azt azonban még mindig nem tudtam, hogy miért is van szüksége ennek a Fekete Szellemnek a talizmánokra.
- A Király mégis mit akar ezekkel? – kérdeztem újra.
- Létezik az átok ellen egy kiskapu. Ha megszerzi magának az ékszereket, visszatérhet az élők közé, és ismét uralkodhat a Birodalomban. Az erőkkel a kezében korlátlan lesz a hatalma, s képes lesz elpusztítani mind az Orion Herceget, mind a Hercegnőt és a testvéreit. Ezzel bebiztosítja magának a trónt örökre.
- Oké – nyugtáztam, majd megpróbáltam rendezni az eddig összeszedett információt – Tehát született öt kislány a Földlélek Király és az Orion nő szerelméből, illetve egy hydra-orion testvérpár. Az Orion Király ezt nem nézte jó szemmel, háborút indított, amiben meghalt Damily és Eleanor is, amitől Eban annyira dühös lett, hogy máglyára küldte Lakmant, a jóst, aki azt jövendölte, hogy az egyik kislány az ötből lesz a Hercegnő és az ő párja az egyik hydra-orion kisfiú. A máglyán Lakman megátkozta Ebant, aki halála fekete füstté változott, és az egyetlen módja annak, hogy visszaváltozzon, az az, ha magáévá teszi az öt talizmánt, ami az öt lány erejét tartalmazza, ám ezek az energiák csak akkor szabadulnak ki, ha egyesíti őket az Orion Hercegnő a kapun túl. Jól mondom? – Ely bólintott, én pedig mosolyogni kezdtem.
- Miért nem egyszerűbb megölni az öt oriont, és elvenni a talizmánokat most? – érdeklődtem.
- Azokat csakis az orionok képesek megtalálni. Az energiákat csakis a Hercegnő szabadíthatja fel az egyesítés során. Ha a király megölné az orionokat, mielőtt ez megtörténne, soha nem törhetné meg az átkot – mondta, majd rám tekintett.
    Merengve néztem vissza rá, és nem tudtam eldönteni, hogy higgyek neki, vagy kérdezzem meg, mégis milyen drogot itatott meg velem, amiért fekete masszákat, eltűnő táborhelyeket és világító tárgyakat hallucinálok? Jól összerakott történet volt, annyi szent, de hol voltak a bizonyítékok arra, hogy mindez igaz?
- Szóval te azt gondolod, hogy mi vagyunk az az öt orion, akit elmenekítettek abból a másik világból? – feszegettem, miközben ismét közelebb lépdeltem Elijahoz. Elsétáltam mellette, és egy kezdődő fejfájás erős gyanújával roskadtam le az egyik bőrfotelba.
- Biztos vagyok benne – felelt, s helyet foglalt a szemben lévő fotelben. Fogadni mertem volna, hogy nincs bátorsága ennél közelebb jönni hozzám – És abban is, hogy Te vagy a Hercegnő, akiről a jóslat szólt – folytatta. Már vártam ezt a mondatot.
- Miért pont én? – forszíroztam, és sejtettem, hogy a tőrökkel töltött pár percem lesz a magyarázat a dologra. Elijah megvakarta az orrnyergét, majd egy másodpercre a fegyverekkel teli asztalra nézett.
- Amikor közelítetted a kezed feléjük, mindegyiknél megjelent valamilyen színes fény, igaz? – bólintottam. Visszaemlékeztem, hogy amikor csak a talizmánt húztam el felettük, semmi sem történt – Csakis a Hercegnő érintésére és közelségére reagálnak így. Amikor Christina talizmánját közelítettem hozzájuk, csakis a hozzá tartozó tőr fénylett fel, de amikor te tetted ezt, nem történt semmi. A kezeddel viszont igen, így van? – ismét bólintottam. Tehát én okoztam volna? Én egyedül?
- És ez neked elég bizonyíték? – álltam fel, és az ajtó felé pillantottam. Lassan elérkezettnek láttam az időt arra, hogy távozzam. Éppen eleget hallottam aznapra, és a többieket is szerettem volna megnézni. Másfelől a helyére szerettem volna tenni magamban a sok új információt, melyből mostanra – valljuk be - rengeteg lett.
- Nem ez a fő, Cory-Ann – szólt, majd felemelkedett, én pedig visszanéztem rá – Nem csak az, hogy ezüstösen fénylik a tőröd, amire csakis a Hercegnő fegyvere képes. Nem csak a talizmánod, nem csak a kisugárzásod, nem csak az az őrült vonzalom, amit érzek irántad az első perc óta. Hanem az arcod is, ami pont olyan, mint amilyen Nathaniel Királyé. Nézd meg a többieket! Többnyire barna hajúak szürkéskék szemmel, te pedig szőkésbarna zöldeskék szemmel. Hasonlítotok egymásra, de te mégis más vagy. A jóslat szerint a Hercegnő fog a leginkább az apjára hasonlítani. És te… egészen olyan vagy, mint Nathaniel… - elhallgatott, én pedig szótlanul meredtem rá. Minden, amit mondott, olyan komolyan hangzott a szájából, nekem mégis túlzottan hihetetlennek tűnt. Túl álomszerűnek és lehetetlennek ahhoz, hogy olyan könnyedén elhiggyem. Ely története elszakított azoktól a józan gondolatoktól, melyek szellemében nevelkedtem, és ez túlságosan is sok volt nekem.
     Elfordultam tőle, és anélkül, hogy reagáltam volna szavaira, elindultam a lépcső felé. Fogalmam sem volt, mit is mondhatnék neki. Alig egy órája egyszerű lányként sétáltam le ide, és most Hercegnőként mentem ki innen. Legalábbis Elijah meg volt győződve arról, hogy az vagyok. Én már kevésbé.