𝗣𝗔𝗧𝗛𝗘𝗧𝗜𝗖

05

a kocsit leállítva fordítottam fejemet a ház felé majd nagyot sóhajtva kiszálltam és a bejáratig sétáltam. a falap előtt már tudtam, hogy nincs visszaút így remegő kezekkel de a csengőt megnyomva vártam, hogy ajtót nyissanak. nem állt szándékomban megbántani, nem akartam nehézséget és fájdalmat okozni számára és azt sem, hogy magát okolja. ennyit akartam a tudtára adni.

ma dolgozott, biztos voltam benne hogy nem szívesen lát vendégeket hétköznap de a mellkasomat nyomó aggódalom nem tudott alább hagyni.

egy ideig nem kaptam választ viszont a bentről kiszűrődő csoszogás másról tanúskodott s hirtelen kerültem szembe a szőkével.

arca kisimult volt, haja kócos szemeit pedig dörzsölte. biztosan aludt.

a fiú nem számított rám így tátogást követően kinyögött egy köszönés félét. zavartan igazgattam a felsőmet majd háta mögé néztem ahol nem égett a világítás csak a televízó gyönge fénye lepte el a helyiséget.

— beszélhetnénk? — sóhajtottam.

— 9 óra múlt.

önző voltam és csak megráztam a fejem. nem érdekelt az idő.

— hallgass meg.

— jeongguk.. fáradt vagyok

— én pedig beszélni akarok veled

— nem akarlak meghallgatni.

hangja komoly volt.

nem tudtam mit kellett volna tennem így csendben meredtem rá. minden egyes vonalát végigmértem majd mit beléptem a házba. fusztrál szuszantás ütötte meg a fülem.

— sajnálom — néztem rá — annyira sajnálom, egyszerűen nem tudom mi ütött belém én csak.. kérlek hogy tehetném jóvá?

— nem kell.

— jimin..

— menj el.

szíven ütött.

tudtam hogy elszúrtam.

— csak..

— ne tedd nehezebbé.. kérlek.. — csuklott el a hangja.

akkor ott először csókoltam meg akaratból s nem kívánatból.

_________
:0