Örökké nyár (Lépcsőfiú 2. rész)

Tizennyolc - Vízi csata

Július 6-a volt, az utolsó nap, késő délután indulás haza. Amikor felébredtem aznap, még nem tudtam, mi vár rám, de biztos voltam benne, hogy méltó lezárást kell adni ennek a nyaralásnak. Az elmúlt napok olyan mély nyomot karcoltak az emlékeimbe, hogy még így három év távlatából is élesen emlékszem minden apró mozzanatra.

Arra ébredtem, hogy Ákos mocorgott mellettem. Kinyitottam a szememet. Sziszi a matrac szélén ült, a telefonját nyomkodta.

- Ma nagyon produktívnak érzem magam – szólalt meg köszönés helyett.

- Hogy minek?

- Áh, mindegy. A lényeg, hogy ez egy nagy nap lesz, úgy érzem.

- Meghiszem azt.

Ákos felé pillantottam, aki még úgy tűnt, alszik. Óvatosan felálltam és kisétáltam a fürdőbe, hogy megmossam az arcomat. Hirtelen elkapott a gondolat, hogy jól akarok kinézni, amikor Ákos felébred. Ettől kicsit kirázott a hideg. Mikor lettem ilyen piperkőc? De nem különösebben foglalkoztam vele, csak megigazítottam a hajamat, ittam egy kis vizet a csapból, öblögettem és visszamentem a szobába.

- Elmegyek ki az udvarra – jelentette be Sziszi.

- Oké. Micsi?

- Kicsit edzek. Még nincs olyan meleg.

- Hát jó. Aztán szép legyél!

- Az a terv – vigyorgott Sziszi, majd elindult.

Elhúztam a számat. Figyeltem, ahogy kimegy a szobából, haboztam. Végül utána szóltam:

- Sziszi...

- Hm?

- Mi van, ha nem jössz be neki? – Már nem bírtam nézni szegényt, ahogy megállás nélkül reménykedett, de egyszer se volt elég bátorsága ahhoz, hogy ténylegesen lépjen Anna felé. A lány pedig kategorikusan kijelentette, hogy nem jön be neki. Csak épp ezt Sziszi nem tudta, én pedig nem akartam elmondani neki. Nem az én posztom volt.

Megvonta a vállát:

- Meg akarom mutatni neki, hogy szeretem.

- És ha ez nem elég? – kérdeztem. – Tudod, van olyan, hogy két ember nem kompatibilis. Ha nagyon akarja az egyik, akkor se.

- Mondott valamit Anna neked? – húzta fel a szemöldökét gyanakodva.

- Nem – hazudtam. – Csak mi van, ha... Mármint eddig nem úgy tűnt, hogy annyira nyitna feléd.

- Úgy látod?

- Te hogy látod?

- Nem tudom, haver. Nem értek a lányokhoz.

- Tudom – válaszoltam habozva. – Én se.

Sziszi mélyet sóhajtott:

- Na mindegy. Neked összejött, nekem is összejöhet.

- Ja.

Azzal eltűnt a szobából. Tanácstalanul néztem utána. Amilyen okos volt a suliban, olyannyira vak volt az emberekhez. Sajnáltam. Néha magamat láttam benne, amikor nagyon kívülállónak tűnt. De az volt a különbség kettőnk között, hogy míg ő megpróbált lezsernek és népszerűnek látszani, addig én inkább megmaradtam a háttérben és passzívan figyeltem az embereket. A csendes srácok néha sokkal több érzelmet ismernek: van idejük megfigyelni azokat másokon, külső szemlélőként.

Ákos ébredezni kezdett, így visszafeküdtem mellé. Igyekeztem kizárni Sziszit és a vele kapcsolatos sötét tónusú gondolatokat a fejemből. Nem volt nehéz dolgom: ahogy megpillantottam Ákos békés arcát, egyből kiürült az agyam, és semmi másra se tudtam koncentrálni, csak rá.