Örökké nyár (Lépcsőfiú 2. rész)

Kilenc - A találkozó

Fel lehetne tenni a kérdést, hogy vajon miféle gond jöhet pár nappal azután, hogy összejön az ember az osztály legszebb lányával. Mindig is tele volt a fejem hülye gondolatokkal. Ezen pedig nem segített, hogy Ákos is pont akkor jött össze Biankával.

Biankát már említettem, Ákos Ausztriában élő legjobb barátja volt. Korábban pár házzal laktak arrébb tőlük, de aztán – munka miatt – kiköltözött a család az országból, és Ákos hirtelen el lett vágva tőle. Ez azonban nem jelentette azt, hogy megszakadt köztük a kapcsolat, csak megváltozott.

- Idén nyáron is kimegyünk majd a lányokhoz – mesélte régebben Ákos. Biankának is volt egy húga, Rami, aki pedig Ákos húgával volt egyidős. Szóval könnyen megtalálta már a legelején a közös hangot a két család.

- De jó – bólintottam nem túl izgatottan. Mindig rossz érzéssel töltött el, amikor Biankáról beszélt.

- Meg majd Szilveszterkor is együtt leszünk valószínűleg.

- Én arra gondoltam, hogy barátokkal lehetne valami bulit – vetettem fel, bár kissé gyatrára sikerült.

- Aha, jó ötlet ez is. – A hanglejtése tökéletes másolata volt az én előző „de jó" reakciómnak.

Szóval tudtam, hogy önző vagyok, de Bianka nevének említésekor mindig rosszabb kedvem lett egy kicsit.

Egy nappal azután, hogy összejöttünk Zsófival, természetesen a csapat (Ildikó kivételével, aki egyből eltűnt az utolsó óra után) Skype-on beszélgetett. Délután volt már, Sziszi szokás szerint ügyetlenül próbálkozott Annánál, aki úgy csinált, mintha nem venné észre. Aztán amikor a lány kilépett a beszélgetésből, nem sokkal később Sziszi is követte. Amikor pedig Zsófi is elment edzésre, hirtelen kettesben maradtunk Ákossal.

És annak ellenére, hogy elvileg sikerült elengednem, kissé zavarba jöttem. Ákos váratlanul beszélni kezdett.

- Valamikor össze lehetne hozni egy találkozót.

- Igen, beszélgettünk erről múltkor Zsófival. De Covid van. – Ekkoriban még nagyon az elején voltunk az egész vírusnak, így igazán egyikünk se ment nagyon sehova. Meg Anyáék sem engedtek el annyira.

- Igen, tudom, de majd óvatosak lennénk. Bár még nem kérdeztem meg itthon.

- Megengednék vajon?

- Hát nem tudom. De majd kiderül.

- Aha, jó lenne majd.

Rövid szünet következett. Úgy éreztem, mondanom kell valamit, nehogy túlságosan hosszúra nyúljon a csend.

- Amúgy van egy izgalmas hírem – szólalt meg hirtelen, megelőzve engem.

- Igazán? És mi lenne az?

Ákos elmosolyodott és félre nézett. Kíváncsi lettem.

- Hát tudod, az utóbbi időben még többet beszélgettünk Biankával és...

- Összejöttetek vagy mi? – kérdeztem nevetve.

- Hát igen – bólintott pirulva. – Három napja.

Ledermedtem. Nem gondoltam komolyan, amikor mondtam. Vagyis inkább reméltem, hogy nem ez a helyzet. Valamiért fura érzés tört rám. Persze nem olyan nagy dolog, gondoltam magamban. Semmiség.

De mégis hogy lehet, hogy pont most? Mármint egész közel tizenöt éve ismerték egymást, és pont azelőtt jönnek össze egy nappal, hogy mi is Zsófival? Erre mégis mennyi esély volt? Teljesen le voltam döbbenve. Olyannyira, hogy először fel sem tűnt, hogy az a fura érzés, ami a hasamban kezdett el kavarogni, amikor megtudtam a nagy hírt, valójában rossz volt. Rosszul éreztem magam, bár nem teljesen értettem, miért.