Avatar: Mélyvízben ~ Aonung X Reader oc

vége

Egy békés tisztáson voltam. Minden annyira nyugodt volt. A tisztást olyan fák vették körbe, amik otthon is vannak, az Omaticayak-nál. Mindenhonnan halk neszezések hallatszottak. A természetes élet az erdőben. Minden élőlény élte nyugodtan az életét. Tőlem néhány lépésnyire egy kis tó feküdt, amelyet egy, a tisztás szélén csörgedező patak vize táplált. A közelből érkező zúgó hangot hallva megállapítottam, hogy a patak nem messze egy kisebb vízesésként zúdul le a tisztáshoz.
Már csak egyetlen gondolat zavart nagyon. Ötletem sem volt, hogy én hogyan kerültem oda. És egyáltalán hol van ez a hely? Ráadásul a korábbi emlékeim sem tudtam felidézni. Néhányszor kiabáltam a családtagjaim, barátaim nevét, hátha meghallják és ide jönnek elmagyarázni, mi is történt, de nem. Semmi ilyesmi. Végül megvontam a vállam és leültem a tó partjára. Túl békés volt ahhoz a hely, hogy vegyem a fáradtságot és elmenjek megkeresni a többieket. Már jó ideje üldögéltem ott, de továbbra sem történt semmi, így megerőltettem az agyam és megpróbáltam felidézni, hogy mi is történt pontosan. Eldöntöttem, hogy úgy idézem fel a történteket, mintha valakinek elmesélném, az én szétszórt módomon.

Addig még egészen összeállt a kép, hogy átjöttem a szigetre, de utána...

Várjunk. Dühös voltam Aonungra, aztán kihallgattam a beszélgetését Neteyammal és utána csakazértis átmentem a szigetre. Ahol aztán rengeteg ideig bolyongtam, remélve abban, hogy egyszercsak ráralálok a tsahikra. Utána találkoztam Aonunggal, aki utánam jött... Nem, ez így nem jó. Akkor fogott el az a felemelő, eufórikus érzés és rögtön tudtam, merre kell menni. És ott megláttam a kunyhót, a tsahikot és Ureyät. És most jött Aonung. Utána felfedtük magunk, én meg felgyújtottam a kunyhót, amiben a mágia volt, amivel az ellenállókat irányította a tsahik. És mikor a mágia semmivé lett, Ureyä összeesett. Aonungot meggyőztem, hogy vigye biztonságba. Hogy tudtam meggyőzni?...Megvan! Mondtam neki, hogy velem van Eywa. Ja igen, mert akkor jöttem rá, hogy az az érzés, ami velem volt az Eywa jelenléte. És akkor elkezdett felém rohanni a tsahik... Fuuu, nagyon para volt, úgyhogy elfutottam előle. Tiszta eszelős volt a tekintete. Ja, vagy egy órán át menekültem, ő meg jött utánam. Hogy én hányszor hasra vágódtam ezalatt az idő alatt... Tiszta vér volt mindenem. És egyszer nagyon súlyosan megsérültem... Nem, az még nem most volt. Ekkor volt az, hogy hülye voltam és nem figyeltem, ezért kirohantam egy nyílt tisztásra, ahol nem volt fedezék, plusz ott állt az összes ellenálló és a Metkayina csapatok.
Aztán a Tsahik utánam rohant és megálltunk egymással szemben. Szerencsére elég nagy rét volt, így távol tudtunk maradni a többiektől. Na, itt volt az, hogy megsebesültem, mert valami fekete csíkot lövellt ki a kezéből, ami tuti, hogy Tìwavmtól származott. Na, az rohadtul fájt... - gondolatmenetemet megszakítva vetettem egy pillantást az oldalamra, és furcsállkodva megállapítottam, hogy jelenleg semmi bajom, a kisebb karcolások, horzsolások és zúzódások is eltűntek. Megráztam a fejem és ismét a múltra összpontosítottam. - Szóval, megsebesültem, és egyben nagyon meg is rémültem, mert a tsahikot maga a sötétség segítette. De aztán sokkal erősebb lett az a furcsa érzés, ami bennem volt és teljes nyugalom szállt meg. És éreztem, hogy Eywa ideiglenesen megszállta a testem. Nem volt rossz érzés, sőt eléggé menőnek éreztem magam. Nem beszélt rajtam keresztül, egyszerűen csak kinyújtottam a két kezem a tsahik felé, felmutattam a tenyereimet, amikből egy-egy vakítóan fehér fénycsóva lövellt ki, telibe találva a tsahikot. És utána... Mi történt utána? Jaa, megvan! Úgy éreztem, mintha felcsapódna a fejem mellé a talaj. Így utólag visszagondolva valószínűleg a fejem csapódott a talaj mellé... Vagyis összeestem. Aztán meg minden elsötétült és itt tértem magamhoz.

- Hát, ez rohadt jó - sóhajtottam, mikor arra a következtetésre jutottam, hogy meghaltam. Más magyarázat nagyon nincs. - Kinyiffantam... Vajon akkor ez Új Pandora? Várjunk, nem voltam Mezo-Tireaban... Akkor mégsem haltam meg? - Összezavarodva sóhajtottam. - Az biztos, hogy megőrültem, mert magammal beszélgetek.

- Gondolom mostanra már emlékszel, mi történt - hallottam ekkor egy hangot, amit nem tudtam beazonosítani, hogy merről jön.

- Hát, a nagy részére - vontam vállat. Aztán eszembe jutott, hogy lehet utána kéne néznem a hang eredetének, így lustán jobbra fordítottam a fejem. Senkit sem láttam ott. - Hol vagy?

- A bal oldalon - érkezett a felelet, így kénytelen voltam a másik irányba fordulni.

Egy gyönyörű na'vi állt ott. Valahogy olyan földöntúli volt. Mindamellett, hogy hosszú haja körüllengte, és arca vonásai elképesztően lágyak voktak, nyílt, átható tekintete pedig olyan volt, mintha mindent látott volna, teste erősen ragyogott, minden porcikája árasztotta a fényt. Kissé ijesztő volt, de inkább mondanám fenségesnek és lenyűgözőnek.

- Eywa vagy? - kérdeztem.

- Igen. És büszke vagyok rád, mert teljesítetted a rád bízott feladatot és elhoztad a békét.

- Tényleg sikerült? - sóhajtottam. És a sóhajtással együtt minden teher legördült rólam. Úgy éreztem, mintha leszakították volna azt a felesleget rólam, amit már hónapok óta cipelek magamon. Szabadnak és könnyűnek éreztem magam.

- Tényleg.

- És most hol vagyok?

- Sehol.

- Az jó - pislogtam értetlenül.

- Ez egy ideiglenes tér, amit létrehoztam, hogy nyugodt körülmények közt tudjak beszélni veled.

- Ohh, megtisztelő. És miről szeretne beszélni?

- Már semmiről. Mindössze szerettem volna személyesen is megköszönni, hogy elhoztad a békét.

- Örömmel tettem - húztam ki magam büszkén és sugárzó mosolyra húztam a szám. Éreztem, hogy mostmár minden rendben van.

Eywa is elmosolyodott, majd lassan-lassan elnehezültek a szemeim és lecsukódtak.

Mikor következőre felébredtem, Aonungot pillantottam meg, amint fölém hajol. Éreztem, hogy egy maruiban fekszem, és tudtam, hogy biztonságban, Awa'atlun vagyok.

- Szia szépségem - mosolygott rám.

- Mennyi ideig voltam eszméletlen? - kérdeztem, miközben ő a hátam alá nyúlt és segített felülni.

- Egy hétig...

- Micsoda? És te ezek után azt mondod, hogy szép vagyok? Te meg tuti vak. - Aonung csak nevetett, majd szorosan átölelt.

- Hiányoztál.

- Keressük meg a többieket - toltam el magamtól. - És egy tulkunnal is találkozóm van - tettem hozzá.

- Menjünk! - egyezett bele, miközben felpattant, majd engem is felsegített.

Lassan haladtunk, mert vészesen le voltam gyengülve, de nem voltam hajlandó megállni. Hirtelen mindennél erősebben tört rám a késztetés, hogy átöleljem a családom. Így mentünk mi, ketten, miközben a ragyogó égitest a horizont alá bukott és a kellemes, meleg szél, hűvösen permetezte a vízpárát az arcomba. Belülről pedig eddig soha sem tapasztalt békesség áradt szét bennem. Rendben voltam.

Sziasztok! Ha egyáltalán valaki még olvassa ezt... Rengeteg kihagyás után itt a befejező rész. Sajnálom, hogy ennyit kellett várni rá, de közbe jött egy nyár, az, hogy nem volt kedvem írni és még csomó minden. Remélem tetszett. Még egy epilógusra lehet számítani, nem pontosan tudom mikor. Köszönöm mindenkinek, aki eddig olvasta☺️♥️