Avatar: Mélyvízben ~ Aonung X Reader oc

Üres ég, vak csillagok

Mindenfelé feketeség volt. Éreztem, hogy bokáig gázolok a hűvös vízben. Egy gyenge, de jéghideg fuvallat belekapott a hajamba, majd egész testemet körbevette, amitől kirázott a hideg. Felnéztem, de az égbolton nem pislákolt halványan megannyi varázslatos csillag, mint szokott. Az egész fekete volt és rideg. Mindenhol egyre dermesztőbb hideg kavargott. Körülnézve semmilyen fényforrás nem volt, valahonnan mégis jutott annyi fény, hogy ki tudjam venni, nincs part a közelben. Elindultam, hátha sekélyebb, vagy mélyebb lesz a vízszint, de semmi változás. Mindenhol hideg fuvallat, bokáig érő víz és fenyegetően sötét, üres ég. Kellemetlen érzés kúszott a szívembe, majd onnan tovább és a torkomat szorongatta.

Hol vagyok? Mi ez a hely és mit keresek itt? Majd ennél sokkal súlyosabb kérdések fogalmazódtak meg bennem. Ki vagyok? Honnan jöttem?

Egyre kétségbeesettebben botorkáltam egy irányba, ami ugyan olyan volt, mint bármerre. A félelem jege belülről hűtött, míg az egyébként is hideg helyen megállás nélkül reszkettem.

Üres... Ezzel a szóval tudnám a legjobban leírni a helyet. Kietlen, hideg, sötét és nyugtalanító. Régen féltem a sötétben. Olyankor a szüleim mindig megnyugtattak. De kik is a szüleim? Régen nem is a sötéttől féltem, inkább attól, hogy valaki figyel a sötétből. De ez most más volt. Itt éreztem, hogy egyedül vagyok. Senki sincs sehol. Teljesen egyedül.

Éreztem, hogy van valami nagyon nyomasztó. És most nem arról beszélek, hogy hideg van, hogy nincs semmi, de tényleg semmi változás a tájban. Mégcsak nem is arról, hogy megvakultak a csillagok. Valami más. Végül sikerült rájönnöm. A csend. Ami úgy vesz körül, hogy szinte megfojt. Konkrétan fülsüketítő csend ült az egész mindenségen. És ami a legrosszabb volt, hogy az sem csapott zajt, amint a vízben lépkedtem. Tudtam, hogy nem az én fülemmel van a baj, egyszerűen csak nincs hangja.
Próbáltam megszólalni, de nem jött ki egy hang sem. A lélegzetemet se hallottam.

Ekkor valami változást érzékeltem. Olyan aprót, hogy először nem is tudtam micsoda, csak éreztem, hogy más. Aztán rájöttem. A hideg szélbe egy kellemes, langyos áramlat keveredett. Majd egyre melegebb lett, míg végül az egész testemen éreztem. Nagyon jól esett. És azt is éreztem, hogy merről jön. Elindultam abba az irányba. Ahogy haladtam, kezdett a levegő is felmelegedni, majd a víz is. Igen, ha tovább megyek, valami jó fog történni. Végre megnyugodhatok.

- Rey'ka menj innen!

Rémülten, némán felsikoltottam. A hang ismerős volt, de nem tudtam, hogy kié. És kit szólít? Ki az a Rey'ka?

- Gyere vissza. Kérlek maradj velem. Rey'ka! - ez a hang most teljesen más volt, de ez is ismerősen csengett és a másik irányból jött.

Lehet, hogy hozzám beszél? Én vagyok Rey'ka? Ez a hang az ellenkező irányból jön. Onnan, ahol hideg van. Nem akarok visszamenni.

- Kérlek... - mondta ismét a második hang.

De annyira szeretné ez a valaki. Lehet, hogy ismerem? Ha igen, akkor megtudhatom, hogy ki vagyok és miért nem tudok semmit magamról.

Nehezen, bukdácsolva indultam vissza, a hang irányába. Egy idő után elmosódott a hang és nem értettem mit mond, de irányjelzőként szolgált, mert teljesen elvesztettem a tájékozódási képességem.

Végül egyre elmosódottabbá vált az egész világ, ahol voltam, míg teljesen el nem tűnt.

Mindenem lüktetett a fájdalomtól. A földön feküdtem.

- Kérlek ne menj el - hallottam Aonung hangját közvetlen közelről. Elmosolyodtam.

- Itt vagyok - suttogtam, majd kinyitottam a szemem. Aonung és Tsireya otthonában voltam.