Roxanne's Requiem

Prológus

Roxanne az ágy végében volt, felhúzott lábakkal és letett sarokkal. Gubbasztott. Szobáját átjárta a magány, a bezárt ajtók és a lehúzott redőnyök pedig homályossá tették. 3 hónap telt el azóta, hogy utoljára kimozdult a lakásból. 17 éves volt, de már özvegy. Az egyetlen személy, akit beengedett magához, az Vindicatory, azaz becenevén Vindi volt, aki a lány maine coon macskájaként élt a lakásban. Nagy fekete bundájában járt kelt a szobák között, nagy vörös szemeivel pedig mindent végig pásztázott. Ha gazdája épp ment valahova, akkor annak pólójában vagy vállán, esetleg nyakában utazott vele. Vindicatory mindent hallott,mindent látott és mindenről tudott ami Roxanne közelében történt. Ha valaki felfedezte volna a nagy titkát, amit Roxanne és ő is óvatosan őrzött évek óta, akkor páran biztosan megpróbálták volna eltenni láb alól.
A lány most olyan késztetést érzett, amit másfél éve a háta mögött hagyott. Rá akart gyújtani. Magára kapta legkirívóbb ruháinak egyikét amiben úgy nézett ki, mint egy igazi prosti. A konyhába ment mert tudta, hogy a fiókban mindig van egy üveg sör. Lement, felbontotta és belekortyolt. Keserű mint az élete. Mosolyogni kezdett ezen a gondolaton.

- Te mit csinálsz itt korán reggel? - nézett rá Jeremy, aki maga már órák óta ébren volt. A negyvenes évei elején járt, feketére festett hosszú haja volt, amit kontyban hordott, mindkét alkarja tele tetováltan villant ki pólója rövid ujja alól. Akták voltak a kezében, és néhány toll.

- Átugrom a srácokhoz, rég nem láttam már őket...- komoran nézett a nevelőapjára, és megölelte.

- Nézd, nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb ötlet...-viszonozta volna az érintést, de addigra Roxanne már kereket oldott. L.A legputribb részében szelte az utcákat, ahogy közeledett a lakáshoz. Ide csak az igazi veszett csatorna patkányok költöznek ki és ez a terep volt az, ahol azok a bizonyos srácok otthon érezték magukat. A város ezen része büdös volt az állott húgy szagtól, ami a nyári időszakban csak még erősebbé vált. Omladozó, régi panel házak egyikénél állt meg, és készült használni a kapucsengőt. Vagyis használta volna, ha működő képes lenne. Az ajtót már rég nem lehetett zárni, egy kis erőkifejtéssel bárki bejuthatott a társasházba. 7.emeleti lakás, végelláthatatlan lépcsők. Roxanne mire felért a 7.re már légszomjjal küzdött, és csak 5 perc után vett erőt a testén, hogy bekopogjon a 390-es számot viselő kopottas faajtón. Zene hallatszódott ki a benti bakelit lejátszóról, a lány könnyen kihallotta az Aerosmith Rocks albumját.
Egy szőke hajú srác nyitott ajtót, alacsonyabb volt Roxannenél.

- Végre idehúztad magad! - Atölelte a lányt, de az nem nevetett. El se mosolyodott csak viszonozta az ölelést, majd egyből az asztalon lévő Jack Danielst vette a kezébe, és a szájához emelte. Ez zöld almás - állapította meg magában, az volt kedvence. Égette a torkát, és érezte a különös zsibbadást a fejében.

- Az az enyém...! - szólalt meg a fekete, göndör hajú pasas a sarokból. A földön ült, széttett lábakkal, lezser testtartással miközben cilinderét mélyen a szemébe húzta. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy látott valamit de mégis észre vette, ahogyan a lány beleivott az üvegbe.
Roxanne csak meredt az irányába.
- Szükségem van rá!

- Lófaszt van szükséged rá! Óvodában kéne teát szürcsikézned, hány éves vagy? Tizenkettő? Különben is, én vettem. Szerezz magadnak, ha már idetolod a segged csak úgy! - Feltámaszkodott az alkarjára, és feltolta magát teljesen álló pozícióba. Nagyjából fél fejjel volt magasabb a lánynál de a hatalmas, göndör haja miatt még magasabbnak tűnt. Átjárta a feszült hangulat a levegőt, és mivel csak az enyhén borostás állát és az ajkait nem helyezte loboncával takarásba, meglehetősen ijesztő benyomást keltett.

- De meghalt baszd meg! Yngvi kibaszottul meghalt és már semmi nem hozza nekem vissza! Vágod baszd meg? Semmi! Neked lehet, hogy senki nem jelent semmit, de nekem ő a mindenem volt! - úrrá lett testén az idegesség. A harag, a bánat, a gyász és minden elfojtott majd felgyülemlett érzés kiszakadt belőle és Slashhez vágta a whiskeys üveget, ami a falon tört össze. Üvegszilánkok repültek mindenfelé, és a szobában tartózkodók karjukat a szemük elé emelték. Tömény alkohol szag terítette be a szobát, majd a hirtelen "robbanástól" síri csend állt be és Roxanne érezte a rá vetülő döbbent tekinteteket.

- Ne dobálózzál baszd meg, honnan a faszból tudnám, hogy meghalt ha hónapok óta nem jártál itt? - zsebre vágta a kezét és felment a lépcsőn, a saját szobájába.

- Baszd meg Rox...miért nem szóltál egy szót se erről? - lépett mögé kedvenc szőke basszusgitárosa. Magasabb volt mindenkinél, és zsebre tett kezeivel vérbeli punknak hatott a körülötte keringő energia miatt. Ami azt illeti az is volt. Egy aljas kis rohadék, Mert ők mind az öten olyanok voltak. A maguk módján veszélyesek de mégsem embertelenek. A lánynak bőven fel kellett emelnie a fejét, hogy a zöld, macskaszerű szemeibe nézhessen. Igencsak vonzónak is találta őket.

- Azok után ami Axl és köztem történt...nem igazán tudtam ki lát majd szívesen. Slash mindig kifejezi felém a szeretetnyelvét de ti...nem tudtam milyen fogadtatás lenne...- szomorúan hajtotta le a fejét és a cipője orrát nézte. Nem akarta látni az arcát. - De a Guns a családom. Tudom ott van Jeremy meg minden, de ti fogadtatok be legelőször. És most úgy éreztem, ide kell menekülnöm.

- Duff vagyok, nem ítélkezek. Helyette iszok veled! - Mosolygott rá halványan, csak a szája sarkában jobb oldalt és felemelte a vodkás üveget. A tömény alkohol, a méreg volt az, ami enyhített a lelke fájdalmán. Szinte élvezettel vette elő a yellow Camel feliratot viselő dobozt, és Duff meggyújtotta a cigijét. Semmi másra nem akart gondolni, csak a felejtésre...

2001. január 8.

- Mond Slash, miért íródott a Requiem? - indította a felvevőt az újságíró, Slash pedig szokásosan arca elé engedte a haját és szorongatta a piás üveget. Gyűlölt minden kérdést ezzel kapcsolatban, gyűlölt róla beszélni is. A képek, az emlékek és a kettős balszerencse. Mert a név mögött még mindig Saul Hudson van, akire sose néznek az égiek és aki sosem lehet boldog.

- Mert annak ellenére, mennyien kergették a halálba őt, kiérdemelte a tiszteletet.