A Színésznő

2.

-Bellatrix, te mégis mit keresel itt? Hogyan jutottál be ide? HALLJAM!-ordított rám teli torokból. Halvány lila gőzöm sem volt, hogyan lehetséges. Már messziről megismertem. Az a haj, a mozgása és a járása.

-Azonnal eresszen el, hát magának meg mi baja van?-húztam ki meglepődöttem a kezem az idegen férfi szorításából. Megfordulva egy magas, sápadt arcú, fekete hajú és szemű, vékony férfi állt előttem. A pillanatnyi meglepődöttség láthatóan nem csak engem fogott el.

-Ki maga?-lépett hátra két métert.
-Ezt talán én is kérdezhetném nem gondolja?-mentem közelebb.
-Feleljen!-emelte fel a hangját, mert láthatólag nem akartam együttműködni
Talán rosszul sikerült a százfűléfőzet Bella? Vagy én vagyok az első, aki szól neked róla? Halljuk, mit akarsz itt?!- kapta el megint a karom és rángatni kezdett.
-Elnézést, nem tudom, hogy Önnek, milyen pszichiátriai betegségei vannak, de ha nem engedi el a karom ebben a pillanatban, a fején keresztül fogom szétloccsantani az agyát.-mondtam teljesen nyugodtan, a tőlem megszokott módon. Már itt kezdett kiütközni az igazi énem, amit még én is próbáltam elfelejteni. A férfi láthatóan csak bámult tovább, ezért egy hirtelen pillanatban, kitekertem magam a szorításából, majd ahogy csak tudtam a falhoz nyomtam. Érezhetően próbált szabadulni, de nem bírt. Pár másodperc után, mikor már nem kapálózott, elengedtem. A biztonság kedvéért mindketten két lépést tettünk hátra. Ahogy rápillantottam, egy botot szegezett felém, hasonló volt, mint amit a szobámban találtam.

-Mégegyszer megkérdezem, ki vagy?-kérdezte a már idegtől remegő hangon.

-Csak, hogy megérkezett Barbara, már mindenhol kerestem!-sietett hozzám csillingelő hanggal az öreg hölgy.
Ó Perselus. látom már megismerkedtél a mestered lányával!-biccentett oda neki mosolyogva.
De kedvesem, ön jól van? Elég sápadtnak tűnik!-fordult oda hozzám, de megszólalni sem érkeztem, mert egyszerűen még nem fogtam fel, ami történt és azt sem,hogy hol vagyok.
Miss Wilson, jól van?-emelte fel a hangját az idős hölgy, én pedig csak erre kaptam fel a fejem.
-Wilson?-láttam,ahogy meglepődötten ránéz az öreg nőre.
-Perselus, hiszen Ő Dave és Monika Wilson lánya! Ne nevettes, hogy nem ismerted fel!-kacagott egy nagyot, majd elsétált velem, otthagyva a férfit.

Eközben mi Minervávál rengeteg lépcsőn keresztül sétáltunk le, majd egy hatalmas teremben találtam magam, ami tele volt diákokkal. Úgy éreztem magam, mintha újra kollégista lennék. De ez a terem annyira csodálatos volt, mint egy mesében. A mennyezetről vagy ezer villogó gyertya lógott le.
Egy külön megterített asztal volt ,,felnőtt újoncok,, felirattal megterítve, ezért én gondoltam oda ülök. Csak egy pár, velem egykorú, viszont azonos szinten összezavarodott diák ült ott.
Szinte még a fejünket is egyszerre kaptuk fel, mikor az idős hölgy, óriásokat megszégyenítő hangon szólalt meg.

-Jó estét kedves diákok!
Mint ahogy azt tudjátok, Minerva McGalagony vagyok, a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző régi tanára és újdonsült igazgatója. Mielőtt a szokásos díszbeszédet elmondanám, tudnotok kell, hogy úgy döntöttünk, ezen az éven iskolánk rengeteg változáson kényszerül átesni. Mint ahogyan azt sokan tapasztálták, idén köreinkbe sokkal idősebb diákok is csatlakoztak, nem igazán önszántukból. Ennek oka, a kialakult helyzet, amit Voldemort visszatérése vonzott magával. Sajnálatos módon rengeteg varázsló és boszorkány testvérünket elveszítettük ebben a háborúban a következő okok miatt.
Ezért a Mágiaügyi Minisztérium kötelezővé tette az oktatást az olyan diákoknak is, akik bármilyen okból kifolyólag legyen az egyéni, vagy szülői döntés, nem kezdték el időben megtanulni uralni az erejüket.
A már megszokott fényűző vacsora előtt a Teszlek süveg beosztja önöket, a képességeiknek megfelelő házak egyikébe. A Griffendélbe, Hollóhátba, Hugrabugba, vagy Mardekárba.-mondta szépen lassan és érthetően, viszont az utolsó ház név után hatalmas undor fogta el mindenki arcát, aminek igyekeztek is hangot adni.