Egyszer volt...

Tiniszerelem

-De anyaaaaa! Semmi kedvem sincs ehhez az egészhez! - nyavajgott az érett, 17 éves lány szeretett édesanyjának, úgy mintha nem lenne holnap.

-Ebben nem nyitok vitát Liza, már a múlt héten szóltam, hogy készülj fel lelkileg.

-De hát...

-Nincs de hát.

-Három éve nem találkoztam vele.

-Igen, én is tudom, de nem is miatta megyünk, a családjuk hívott meg minket egy kellemes kerti partira, mint régen, a nosztalgia kedvéért. Nektek sem árt egy kis beszélgetés, végül is barátok vagytok...

-Voltunk. Csak voltunk. Amíg rá nem jöttem, hogy sem méltósággal, sem pedig tartással nem rendelkezik- dühödött be egyre inkább a lány.

-Hát itt meg mi történik?- lépett be a szobába kíváncsian Liza édesapja.

-Drága, jövőre érettségiző kislányod úgy gondolta, hogy jó lenne újra öt évesnek lenni- válaszolta dühösen az anyja.

-Apa, kérlek! Had maradjak itthon!- a lánya esdeklő, kétségbeesett tekintete majdnem meghatotta a szerető szülőt, mérlegelt egy kicsit, de felesége szigorú pillantása nem engedte engedni.

-Ne haragudj, de megbeszéltük. A húgod is jön, te is jössz- nézett végül bűnbánóan a lányára.

-Igen, de a húgom nem utálja egyiküket sem!

-Az lehet, de nélküled nem fog eljönni, ha pedig ketten megyünk anyáddal, az már kissé kellemetlen.

-És ha a húgom megy, de én nem?- csillant fel a szeme Lizának.

-Ezt vele beszéld meg- csóválta meg a fejét az édesanyja, majd férjével együtt kiléptek a szobából.

Liza nagy reményekkel sétált a folyosón testvére szobája felé, majd oda érve a jó modorról most sem megfeledkezve bekopogott.

-Bell? Bemehetek?

-Gyere nyugodtan!- hallatszott testvére halk hangja. Nagyon koncentrált valamire. Biztos fest- állapította meg a figyelmes nővér.

Belépve a szobába a szokásos tisztaság fogadta, a fehér bútorokon egy szem por sem volt található, a világoskék ágynemű összehajtva feküdt az ágyon. Egyedül az íróasztal és a mellette álló festőállvány körül uralkodott a káosz.  A rengeteg festékpaletta, festőkés, grafit és színes ceruza, vizes edény és ecset közepén, mint egy káoszon uralkodó királynő ült a széken Izabella mélyen a legújabb művébe feledkezve.

-Ahj, sosem fogom megérteni, hogy hogy csinálod ezt- sóhajtott fel lemondóan, de mérhetetlenül büszkén a nővére.

-Te okos vagy, én művész. Így fair- fordult Liza felé, végre elszakadva a vászontól.- Mi járatban?

-Arra gondoltam, hogy nem mennél el anyáékkal este? Mármint csak te, nélkülem.

-Na azt nem!

-De Beeell! Kérlek szépen!

-Tudod, hogy nem bírom ki ott nélküled. Nem bírom elviselni az apjukat. Ha ott vagy, legalább ketten szenvedünk.

-Mit csináljak, hogy ezt bevállald?

-Na jó. Mesélj! Pontosan mi a baj? Alap esetben nem akadnál ki ennyire egy kerti partin- látott át azonnal a nővérén.

-Nem szeretnék találkozni vele- sütötte le a szemeit Liza.

-Pontosan kivel?- értetlenkedett Izabella, majd hirtelen megvilágosulva a homlokára csapott.- Ó, baszki el is felejtettem. Három éve nem találkoztatok.