Egyszer volt...

Képtelen

-Te rohadék! Hogy vetheted ezt a szememre? Hogy? Mégis mi a fenét képzelsz magadról? - a lány ordítva vágta a szavakat a fiú fejéhez, akit élete szerelmének hitt, majd zokogva roskadt össze a padlón. Fáradhatatlanul csak sírt és sírt, az egyetlen ember aki letudta volna nyugtatni, a testvére, két hónapja feküdt a föld alatt, fekete koporsóban, a Szonja által soha nem ismert szüleik mellett.

-Szoncsi...- a fiú óvatosan közeledett felé, rettegett, hogy egy hirtelen mozdulat megijeszti a lányt.

-Ne gyere a közelembe- hagyta abba hirtelen a szívet tépő zokogást, majd hűvösen eltolta magától a fiút.

Ő pedig beletörődött ebbe, hátrált egy kicsit, majd leült a földre, pont a lánnyal szemben, és egy lemondó sóhajjal bele kezdett a mondanivalójába, amire a lány egyáltalán nem volt kíváncsi.

-Látod Szonja, épp erről beszélek. Teljesen labilis vagy. Az egyik pillanatban önkívületi állapotban sírsz, a másikban hideg vagy, mint a jég.

-Mégis mit vársz tőlem te idióta? Elvesztettem a bátyámat, az egyetlen családtagomat a nagymamámon kívül. Két hónapja nincs velünk. Nincs velem- csuklott el a hangja ismét. - Fel tudod fogni, hogy mit élek át? Hogy mennyire elmondhatatlanul fáj a hiánya?- kérdezte halk, remegő hangon.- Hát persze, hogy nem tudod. Honnan is sejthetnéd...?

-Igazad van. Tényleg nem tudom. Csak azt látom, hogy neked nagyon gyorsan segítségre lenne szükséged.

-Nem kell segítség! Egy társ kell, aki mellettem van a gyászban!- kezdett el újra üvölteni a hideg padlón, majd hirtelen felállt, és Ábelhez rohant, az arcától öt centire torpant meg, mélyen a fiú zöld íriszeibe nézve.- Egy olyan társ, aki nem veti a szememre, hogy kevesebbet foglalkozom vele. Aki nem jön azzal, hogy milyen veszélyesen labilis vagyok. Aki nem beszél ki a legjobb barátnőmnek. Igen, ezt is tudom. Mit gondoltál? Hogy Anna nem fog szólni? A legjobb barátnőm, Ábel, az én legjobb barátnőm. Nem a tiéd, nem neked kell beszélni neki az én problémáimról.

-Igen, tudom, és elmondhatatlanul sajnálom, de...

-NE GYERE NEKEM SEMMILYEN ,,DE"-VEL. TÉNYLEG AZT HISZED, HOGY ÉRDEKEL?

-Csak aggódom érted. Tudom, hogy gyászolsz. Hogy szenvedsz. A barátnőm vagy Szonja, évek óta ismerlek. Tényleg azt hiszed, hogy fogalmam sincs az érzéseidről? A bátyád volt a mindened. Nem láttam még embert úgy szeretni, ahogy te szeretted Őt...

-Mond ki a nevét- szólt közbe a lány megtörten.

-Ahogy te szeretted Szabit. De két hónapja elment. A te állapotod pedig napról napra csak romlik. Annyira szeretnélek újra őszintén mosolyogni látni - simította meg a fiú a lány arcát gyengéden, de ő csak össze szorított szájjal elrántotta a fejét.- Tudom, hogy mennyire utálsz most. De szeretném, ha tisztában lennél azzal, hogy én végtelenül szeretlek téged, és csak neked akarok jót.

Szonja néhány másodpercig csak csak bámult a fiú szemébe, majd hidegen elmosolyodott.

-Biztos vagyok benne, hogy fogalmad sincs arról, mennyire gyűlöllek az utóbbi időben. Amikor meglátom a legkevésbé sem szomorú arcodat az ablakból, amire a lakásba belépve sajnálatot varázsolsz... Olyankor meg tudnálak ölni. És ez a gyűlölet a gyásszal karöltve felemészt. Teljesen kifordít önmagamból. Nézz rám! Mikor mondtam volna neked olyat, hogy meg akarlak ölni? Soha ezelőtt. És lehet, hogy labilis vagyok. Hogy kéne a segítség. Még az is lehet, kértem volna a segítséget, ha nem akarod rám erőltetni. Csak rontasz a helyzeten. Semmivel sem jobb nekem attól, hogy itt vagy. Úgyhogy takarodj a lakásomból. Takarodj és többet ne is lássalak- fejezte be a szó áradatot, olyan hidegen, és érzelem mentesen, hogy Ábelt kirázta a hideg.