chapter 1

156 24 22
                                    







Milla





Biztos mindenki keveredett már olyan helyzetbe, ahol nem szívesen szeretett volna lenni. Én, a megszokottnál többször szoktam magam hasonló dolgokban találni magam, és ez akkor sem történt annyira másképp.

Pár napja keveredtem vissza az egyetemre otthonról. Hálaadás hétvége volt, nekem pedig sikerült összegyűjtenem egy jegyre, így pár napot az otthon kényelme között töltöttem.

Mire mindenki visszaért, a tanárok gond nélkül borítottak ránk minden féle agyzsibbasztó feladatokat, ami sokkal több időt vett igénybe, mint bárki is szerette volna.

Aznap este sem akartam különösképpen a Théta fiú kollégiumának a közelében lenni. Azonban ha az ember legjobb barátja kitalálja, hogy ő igazán menni szeretne, akkor egy idő után már mindenki megelégelné a nyávogós 'lécci'-k sokaságait hallgatni. Vannak rosszabb dolgok is, minthogy egy háznyi, félmeztelen, részeg csávóval kelljen egy helyen lennem.

Még otthon, a mi kollégiumi szobánkban döntöttem úgy, hogy nem fogok inni egy cseppet sem. Semmi szükségem nem volt hozzá, hogy hétfő reggel egy súlyos macskajajjal keljek fel. Időközben azonban a kezembe került egy teli pohár, ami valami oknál fogva mindig sosem fogyott el.

Már lecsúszhatott egy jó pár, amikor szemeimmel megtaláltam a foci csapat ideiglenes szívtipróját. Nem kerestem igazán az este alatt, azonban igazán örültem, hogy megláttam.

De nem egészen azért, amiért sokan gondolnák.

Becsiccsentve, elrettenhetetlen erővel közelítettem meg Ethan Dux-ot. Egy csapattársával beszélgetett az egyik eldugott sarokban. Koccintottak, nevetgéltek és próbálták felmérni mit ajánl nekik a nappaliban összegyűlt társaság.

Ethan pontosan olyasvalaki, akire először gondol egy átlagos ember, ha meghallja az 'amerikai aranyfiú' kifejezést. Magas volt, gondtalanul elérte a majdnem két métert, sötétszőke haja fényesebb volt, mint a diákszövetséges csajoké, és a sötétben is világító kék szemei verseket ihlettek meg drámaszakosok körében.

Sok áldozata közé kerültem én is az egy egyetemre járt éveink alatt, azonban ott akkor ez nem is volt igazán fontos.

— Szia — köszöntem rá, ahogy eléjük értem.

Először egyikük sem méltóztatott rám nézni, azonban apukám nem úgy nevelt, hogy könnyen feladjak bármit is. Hangosan megköszörültem a torkom, mire mindkettejük tekintete felém siklott.

— Hello? — kérdezte inkább.

— Hello — mosolyogtam el magam.

— Szia — köszönt vissza, már egy kicsit több érdeklődéssel, mint ezelőtt.

— Szia — mondtam mégegyszer.

A csapattársa felhorkant, piros poharát megemelve hagyott magunkra.

— Gondolom fogalmad sincs róla ki vagyok — magyaráztam. — És amúgy ez teljesen oké, elsőben volt egy pár óránk együtt, de ki emlékszik már arra? — Érthetetlen feje láttán jobbnak láttam, ha a lényegre térek. — Mindegy, nem is ez a lényeg. Kérnem kell tőled valamit.

Apró vigyor alakult ki a szája sarkában, ahogy lassan pillantott le rám, felmérve engem.

— Nem kell igent mondanod. Persze, azért jó lenne, ha nem mondanál nemet. Örülnék neki, de eszem ágában sincs téged erre kényszeríteni. Az nem igazán lenne etikus. Se morális. Szóval ne érezd magad rosszul, ha nemet mondasz.

gaslightWhere stories live. Discover now