Egyszer volt...

Lelkitárs

Hatalmas robaj kíséretében vágódott ki a gyönyörű családi ház nehéz vaskapuja. A kíváncsi szomszéd
bácsi már fel sem nézett mélyen tanulmányozott újságából, úgy is tudta, mit látott volna, ha rászánja a
figyelmét: biztos volt benne, hogy egy csinos, fiatal lány szaladt ki a kapun szétzilált, kócos hajjal,
dühösen összeszorított szájjal, szemében pedig el nem ejtett könnyek csillogtak. És az öregnek igaza
volt, pontosan ez történt. Egy hónapon belül már harmadszor.
A lány az utca végéig rohant, csak a megváltást jelentő magas kőfalnál állt meg, ott biztonságban volt, senki nem látta. Leroskadt a fal tövébe, majd fejét a térdeire hajtva, a könnyeit végre kiengedve sírni kezdett némán, hogy senki ne hallhassa. Tudta jól, ha egyszer is hangot adna ki, nem tudna leállni és az ő mélyről jövő, szívet tépő zokogásától zengett volna a környék. Naivan azt hitte, hogyha csendben
van titokban maradhat ez az egész, senki nem fog tudni róla. De tudták, az egész utca, a fél város, a közelben mindenki tudta, hogy mi folyik náluk otthon. Családi balhé. De nem egy könnyed kis vitáról volt szó, senki nem csalt meg senkit, nem volt vita a pénzen, a szülők nem váltak, mindannyian éltek és virultak. Ebben csak ő és az a szörnyen csökönyös, konzervatív apja voltak benne.
A legidősebb lány, aki nem jó semmire, lusta, nem segít, csak éli az életét a pénzből, amit ők finanszíroznak számára - legalábbis így látta őt az apja, és ez volt az ellentétek kiéleződésének alapja. Pedig egyáltalán nem így volt, egy fiatal és életerős lányról volt szó, az iskolában ott segített, ahol csak
tudott, jól tanult, közösségi munkát vállalt, a hosszú napok után hazament, konyhát takarított,
berakott egy mosást, segített az öccsének a házifeladatban, majd neki állt a sajátjának. Este edzésre ment az uszodába, az egyetlen helyre, ahol nem voltak elvárások, mindenki mosolyogva köszöntötte,
a mindig vidám edzőjével folytatott csevej jót tett a lelkének, majd a hideg vízbe ugorva másfél óra
alatt pedig kiúszhatta magából azt a rengeteg felhalmozódott stresszt.
Csak hát mindezt az apja nem látta, hétköznap ő is dolgozott, majd húszévesnek érezve magát heti
háromszor kondizni ment az edzőterembe, két estéjét pedig a barátaival töltötte. Na nem ám kikapcsolódás céljából, azért félre értés ne essék, csak ilyenkor volt alkalmuk megbeszélni, hogy mennyire szar az életük. És tényleg ezt csinálták. Ezekről a találkákról hazatérve a hangulata még borzasztóbb lett, mint előtte, és a
frusztrációt a ,,kedvenc lányán" élte ki, kérdőre vonta, tudatlanul belé kötött, hisz ő nem volt tisztában lánya
mindennapjaival. Ő csak a hétvégékről tudott, amiket a lány a pihenésnek szentelt, és amikor is sorozatot nézett, a barátaival találkozott, vagy otthon sem volt, mert a súlyos depresszióval küzdő legjobb barátjánál aludt, hogy mellette lehessen, és támogathassa. Így hát amikor nagyritkán mégis
otthon töltötte a hétvégét, az apja mindent elkövetett, hogy megkeserítse az ott töltött időt, szombat reggel hétkor ordítva keltette fel, mondván nőként az a dolga, hogy takarítsa ki a házat, segítsen a kertben, majd menjen és főzzön ebédet az anyjával. És a lány nagyon sokáig csendben tűrte ezt, mert bár a legkevésbé sem értett egyet vele, nem akart több feszültséget generálni, az anyja pedig kérte is, hogy ne szóljon vissza, azzal úgysem segít semmit. A testvérei nem álltak ki mellette, a húga élvezte, hogy ő az apjuk kedvence, az öccse meg inkább kimaradt ebből az egészből, ignorálta a témát és úgy tett mintha minden rendben lenne. De persze ő is tudta, hogy nincs így. Néhány hónapja viszont a lány megunta ezt. Kiállt magáért, elmondta a véleményét, és azt, hogy miért jogtalan ez a bánásmód. De nem ért el semmit. Azóta tartott a balhé. Most is ezért szaladt el otthonról.

Miután úgy-ahogy kisírta a fájdalmát, felkelt a fal tövéből, de tudta, hogy már késő, biztosan felfázott.
Viszont ez most a legkevésbé sem érdekelte. Remegő kezekkel nyúlt a zsebébe a telefonért, és csak ekkor
tudatosult benne, hogy kabát nélkül álldigál a januári hidegben. De már ezért sem aggódott. Szüntelenül remegő ujjai miatt két kínkeserves perc után végre sikerült beírnia legjobb barátja számát, aki három csöngés után fel is vette a telefont, és várta, hogy beleszóljanak.