Tatjána és Rani - A Valrynida-saga, 2. rész

10. fejezet - Angyalok városa

M.R.u. 1633. június 24. Anton Sturmheim és társai a vásznon még Agifarardig sem jutottak el, miközben Sagarinel és Usil az egyesült Sharandraggal maga mögött hagyta Kramm mocsarát.

A több napos folyamatos repülés mindkettejüket kifárasztotta, a mocsáron túli erdőt megváltásként élték meg. Viszont hiába nem fenyegetett a megfagyás veszélye éjjel sem, az élővilágot nem ismerték, így nem tudták, tudnak-e végül is pihenni valahogy.

A fehér hajú lánynak eszébe jutott valami.

- Bébi, szerinted Naljandra tudna segíteni nekünk? – kérdezte párját és vőlegényét.
- Igen, tudna. Valrynida őrzőjének segítői vagyunk, ez fontos számára is.
- Szálljunk le valahol és imádkozzunk hozzá akkor. Nagyon fáradt vagyok.
- Én is. Mindjárt lent leszünk.

Földet érés után azonnal belemerültek a lelki sík erőterébe. Viszont úgy kikészültek, hogy bár a föld és az erdő istenségét elérték, többet nem tudtak tenni magukért. Segítség kellett, egy jó ismerőstől.

Tatjána igyekezett egyre jobban elsajátítani a csodák anyagával való bánást, a Marel óránként végigfutott rajta. Igaz, egyelőre csak egy-két percig tartott e kapcsolat. Rani közben végig segített neki, ahogy tudott. Majd hirtelen megmerevedett a kis segéd, szemei fennakadtak, a testén pedig egy erős remegés futott végig.

- Elnézést kérek, gyermekem – kezdett bele Rani – de a társaidnak szükségük van rád. Testvérem, Naljandra üzente nekem.
- Mi történt velük? – Tatjána ki volt szolgáltatva nekik, így számára semmi nem lehetett fontosabb Sagarinel és Usil hogyléténél.
- Teljesen kimerültek, mire átértek a mocsáron. Testvéremhez folyamodtak menedékért, de a lelki erejük is a végét járja. A segítségedet kérik, hogy Naljandra kegyelmében részesülhessenek és háborítatlanul pihenhessenek.
- Rendben, Rani. Mondd, mit kell tennem.
- A következő alkalommal, amikor a Marel kapcsolatot teremt a testeddel, be kell nyelned egy darabot belőle. A csuklódon lévő lyuk, amelyen keresztül táplálja a fizikai tested a Listirist, itt is rajtad van, de egyelőre nem tudott kinyílni. Ki kell nyitnod, hogy csodát tehess. Ebben az esetben, hogy megmentsd két hűséges hívemet.
- Segítesz benne?
- Természetesen, Tatjána nővér.

Az éjkék hajú lány hirtelen Galel barát gyógyító kötéseit érezte a kezein, amiken keresztül a barát igéi nyugtatták őt. Mire a Marel nagyjából tíz perc múlva elkezdett újra terjedni rajta, az megtalálta magának az új nyílásokat. Tatjána szemei hirtelen tágra nyíltak, torkában bennakadt a hang, hosszú haja pedig felvette a csodák anyagának lilás színét.

A mocsár és a hozzá tartozó városállam, Clita közti erdőben elkezdett rengeni a föld. – Sikerült – pihegte halkan Sagarinel: egy pont ugyanolyan, csőrre hasonlító képződmény emelkedett ki belőle, mint amilyenben a fehér hajú lány és Usil a szent erdőben pihent. Bebotorkáltak, leoldották magukról a Sharandragot, majd átadták magukat a föld és az erdő istenének. A csoda megtörtént.

Rani tudta, hogy tanítványa még nem elég erős ahhoz, hogy ebben a mély kapcsolódásban uralma alá hajtsa az anyagot. Így az első csodát tulajdonképpen ő formázta meg és irányította a megfelelő helyre. Mikor ezzel végzett és a Marel eltűnt Tatjána testéből, az mély alvásba merült. Rani elmosolyodott.

Tatjána nővér – mondta – immár túl vagy az első csodatételeden. Egyre közelebb kerülsz a célhoz. Most pedig hagylak, hogy a fizikai testedben ébredj. Remélem, tetszik majd, amit látsz.

M.R.u. 1633. június 25.

- Tatjána nővér, most már felébredhetsz – keltegette az éjkék hajú lányt Sorota nővér.
- Mennyit aludtam? – kérdezte Tatjána. Továbbra is a Listiris hatása alatt állt, így egyelőre csak álmodásra nyílt lehetősége.
- Az idő itt nem fontos. Sokkal inkább az, hogy sikerült-e kipihenned magad.
- Az sikerült.
- Akkor most én magyarázom el a továbbiakat – vette át a szót társától Natialan barát. – Most azért vagy még itt közöttünk, mert a Listiris kötelessége védeni azt, aki világra hozta. Nem veszi el tőled a levegőt, amíg le nem apad benne a folyadékszint. Ez egy jó fél órás folyamat így, hogy immár rajtad van az Alirynia alsó része. Immár minden érzékeny részedet takarja Sharjandra kegyelme.
- Ne felejtsük el azt sem, hogy a Fanryllum szeme is kialakította a helyét nővérünk homlokában – toldotta meg az ismertetést Eniya barát.
- Igen, az is megtörtént. Most már neked is három szemed van. Igaz, használni csak különleges lelkierőt igénylő esetekben fogod majd, mert az agykapacitás olyan szintje kell hozzá, amire az ember alapszinten nem képes. Például amikor csodát művelsz.
- Rani majd mindent tud, hallgass rá, ahogy eddig is! – tette hozzá Certia nővér lelkesen.
- Köszönöm a tájékoztatást – felelte Tatjána. – Csak még egy kérdést szeretnék feltenni.
- Bármire válaszolunk – felelték kórusban.
- Mi az, hogy harmadik szem?
- Ha emlékszel még, a Fanryllum közepén van egy szemhéj – szólalt meg újra a nemek felett álló barát, Natialan. – Eleddig semmi nem volt mögötte, csak a homlokod. Most, hogy ennyi ideig nem voltál a fizikai tested úrnője, ki lehetett marni a helyet, amit a harmadik szemed gödre igényelt.
- Amíg még köztünk vagy, gyere, csatlakozz az imakörhöz – szólalt meg végül Galel barát is, látva Tatjána összezavarodott arcát. – Gyorsabban telik az idő, és te is jobb kedvvel távozol.

Így a hat szerzetes együtt űzte el egyikük rosszkedvét. Amikor a Listiris újra friss levegőt engedett be, a növendék nővér mosolyogva nyitotta ki a szemeit és tekintett le magára. Immár tényleg nem volt szükség a fehér ruhára, az Alirynia nyaktól bokáig takarta őt – a frissen létrejött alsó rész közvetlenül a mell alatt kezdődött, majd deréktól szoknyaként folytatódott. Volt a két oldalán néhány kisebb lyuk – ott voltak a lány kezei, így a Keiarya is.

Ezután megtapogatta a homlokát, majd megborzongott. Tényleg lett még egy szeme, igaz, ez kisebbnek tűnt az eddigi kettőnél. Az jutott eszébe azonnal, hogy nem véletlenül van az ember két szeme egy bizonyos távolságra az agytól, ez az új viszont gyakorlatilag ott van a tőszomszédságában.

Végül felállt és nekilátott kikászálódni a Listirisből. Ekkor kellemes meglepetés érte: az Alirynia szoknyája összerántotta magát úgy, hogy ne legyen útban. Konkrétan a csípő köré csinált egy kis hurkát, majd onnantól lefelé úgy redőződött, hogy csak térdig érjen, ne bokáig. Ugyanígy viselkedett, amikor a Lilirinel kiengedte a barátlakásból.

Eközben felette döntés született. Agifarard tábornokai együttes erővel meggyőzték Koren főparancsnokot, hogy Kyssyck hadnagyot távollétében mentsék fel tisztségéből, és ítéljék el két tiszt meggyilkolásáért. (A papok, akik figyelemmel kísérték a Sharandragok útját, legalábbis ezt adták hírül halálokként.)

*

Sagarinel és Usil hirtelen éktelen horkolásra riadt. Igaz, hogy a héj nem zárta ki a környezet hangjait, de ez teljesen szűretlen volt, mintha lett volna meg rajtuk kívül valaki odabent. Amikor végül kinyitották a szemüket, megdöbbentek.

Tényleg együtt aludt velük valaki. Dús barna szakálla volt, vállig érő egyenes haja, és szürke katonatiszti ruhája. Nyakában egyenlő szárú fekete kereszt hevert láncon. Szemre nem tűnt többnek 30 évesnél.

Lent hevert a földön, nem lett betakarva, mint a két tervezett vendég. Mit jelenthetett ez vajon? Hiszen az embereket azonnal megkörnyékezi Naljandra, ha belépnek a menedékébe. Lehet, hogy nem is ember? Pedig teljesen úgy néz ki...

A csőrszerű héj kinyílt egy kicsit, a beáramló fény pedig helyből felébresztette a jövevényt. Nagyot ásított, megvakarta az állát, majd felült. Körbenézett, és ahogy észrevette a két fiatalt a gubóban, elgondolkozott.

- Ez vajon mit jelenthet?

Még jobban meglepődött, amikor az ifjakat fedő két szövevény elindult a föld felé, majd szétfoszolva szabadon engedte ”foglyait”.

- Ilyet még sosem láttam. Jól vagytok?
- És maga? – váltott ideges hangnemre Usil. – Mit keres itt? Egyáltalán, ki maga és hogy került ide?
- Ácsi, ácsi, nem kell rögtön rosszra gondolni! Igaz, démon vagyok, de közel sem gonosz. Csak azokat tanítom móresre, akik Clitának akarnak rosszat.
- Démon? – kapott a szájához Sagarinel.
- Igen, de mondom, nem szeretnék bajt. Hacsak ti nem.
- Mi ugyan nem – vette vissza a szót a fekete hajú fiú.
- Akkor jók vagyunk. Egyébként a nevem Makran Shrimm, de barátoknak csak Kramm.
- Rendben, Shrimm úr.
- Mondom, barátoknak csak Kramm! Mit nem lehet ezen érteni? Nem törtetek azonnal az életemre, szóval barátnak tekintelek titeket.
- Elnézést, Kramm – mondta ezúttal a lány. – A párom aziránt érdeklődik, hogy miként került ide.
- Szabad tegeződni is, persze! Komolyan, ti mindig ilyen bizalmatlanok vagytok? Na de, jól hallottam, ti egy pár vagytok? Mikor lesz az esküvő?
- Én szeretném akkor tartani, amikor visszajutottunk Gifába, de ez persze nem csak rajtam múlik. Usil, mit szólsz?
- Azt, hogy ez a tag tereli a témát – reagált nyersen Usil. – Ki vele, mit keresel itt, Kramm?
- Oké, oké. Nos, szóval amikor tegnap reggel átléptem ugyanitt egy zsebdimenzióba, ez a héj még nem volt itt. Most meg itt vagyok, sajog a hátam, és két bizalmatlan ember fog engem közre. Legalább egy kicsit oldódjon a légkör, kérem. Ti mi járatban vagytok?
- Mondhatom neki? – súgta át társának Sagarinel.
- Azt hiszem, igen – válaszolt Usil.
- Kedves Kramm, mi egy küldetést teljesítünk, hogy istennőnk, Sharjandra földi helytartója, Valrynida visszatérhessen a trónjára. Jelenleg még el van zárva egy emberi testbe, aminek a földi ügyeit el kell rendeznie. Ebben pedig mi segítünk.
- Dicséretes dolog. Mit kell csinálnotok?
- Eljutnunk délnyugat bástyáihoz, közben pedig minden nap elmondani az őrzőnek, hogy mit láttunk útközben.
- Ő hol van?
- Jó helyen – zárta rövidre a fiú. – A lényeget elmondta a társam, még talán többet is. Mit teszel most, Kramm: odébbállsz, vagy segítesz? Ha ellenünk tennél, démonként rád itt csak a halál várhat.
- Halál? – kérdezett vissza Kramm, majd elfojtott egy kacajt. – Fogalmad sincs, ki vagyok, igaz? A lányon azt látom, hogy segíteni akar, adjunk szót neki.
- Eszembe jutott közben, olvastam rólad! – kapott a fejéhez Sagarinel teátrálisan. – Te vagy a kettes számú Alfa-Coromaradorf, aki erősebb az elsőnél is, csak nem akarta az ezzel a ranggal járó kötelességeket. Ugye?
- Sorolhatnánk a múltamat napestig, mégiscsak több mint ezer éves vagyok, de ez a részlet szerintem pont elég lesz, hogy bemutasson. Bár azóta az egyes számú elhullott, szóval lehetnék én is így nevezve. De ez ma már senkit nem érdekel. A lényeg, hogy Clitát és a mocsarat én igazgatom továbbra is. Én, Kramm.
- Ha tiéd a város, bemutatnád nekünk? – tette fel a kérdést a fehér hajú lány.
- Persze, csak előbb tisztázom a dolgokat a banditákkal, akik körbevettek minket. Fog ez még kijjebb is nyílni?
- Várj egy kicsit, Kramm, megköszönjük Naljandra kegyelmét, utána kiléphetünk.

Egy perc múlva Kramm elkezdett őrült módjára kalimpálni a karjaival és kiabálni újdonsült vendégei védelméért. Hatott a magyarázat, mindenki letette a fegyvert és távozott. A főnökkel arrafelé senki nem mert ujjat húzni. Szabaddá tettek inkább egy oldalkocsis motort, hogy mindhárman elférjenek.

Az elkövetkező három hétben együtt bejárták Clita minden zegét-zugát. A nagyvárost, amely egykor Gardenbourg fővárosának számított, Sramedon legyőzése után egy jó darabig az enyészet ette, főleg mivel Faust eltűnt a nyilvánosság elől. Hellyel-közzel lakhatatlannak is számíthatott volna, de miután a varázslat kiveszett a világból, az átkok sem működtek már.

Az élet igazán a legutóbbi 300 évben indult újra, az addig a körzetet uraló kalózok és egyéb bűnözők vagy elfogadták a korszakuk végét és dolgozni kezdtek, vagy az erdőbe szorultak ki. (Ahol aztán alkalmanként egy másik Alfa-Coromaradorf, Eri csinált irtást közöttük.) Clita egy békés hellyé vált, és a környék új rendjének egyik bástyája.

Mivel közel volt az akkor már közigazgatási senkiföldjeként kezelt Fém-alföldhöz és így a démonokhoz, a más országokkal folytatott kereskedelem így is elkerülte. Minden külföldi áru a Harminchat Mancs Köztársaságából, Eirausból érkezett, amiért cserébe energiával és bérmunkában készre szerelt gépekkel fizettek.

A két jövevény még soha nem járt olyan helyen, ahol egyetlen démon sem élt. Illetve egy mégis, de az sem akart rosszat. Ahogy ennyire fényes éjszakákat sem láttak – itt nem csak pislákoltak az utcai lámpák, mint Gifában. Mindenfelé két- és háromkerekű elektromos motorkerékpárok zümmögtek az utcákon, a kapualjakban zene szólt rádiókból, óránként pedig a kerületenként elhelyezett toronyórák jelezték, merre jár az idő éppen.

Nem csak ők lepődtek meg mindenen, ők is feltűnést keltettek, bármerre jártak. Főleg Sagarinel a hullámos hófehér hajával, de a vele szöges ellentétben álló kinézetű Usil is vonzotta a tekinteteket. Különösen a hölgyek fejét csavarta el, de a fiú a füttyögéseket válaszra sem méltatta. Miért is flörtölt volna, amikor ott volt mellette a menyasszonya.

Az éjszakákat az új Halálmadarak bázisán töltötték, a föld alatt. Ha nem épp kószált valamerre, Kramm is ott aludt, együtt a többiekkel – hiába ő volt a vezér, neki így volt kényelmes.

Első alkalommal beletelt némi időbe, hogy Tatjána segítői megértessék vallási alapú kötelességeiket a titkos elit osztaggal, de ebben is Kramm szava döntött – a vendégek javára. Így minden nap kaptak tíz perc csendet és nyugalmat, amíg Sagarinel meggyónhatott a földi felség őrzőjének. Közben Usil is el volt mélyülve, párjának imáit erősítette, hogy biztosan úgy jussanak haza, ahogy a lány szánta.

M.R.u. 1633. július 6. Napközben szóba kerültek valahogy az Alfa-Coromacradorfok, és Kramm úgy döntött, mutat a vendégeinek valami érdekeset. Olyat, amit nagyon kevesen láthattak addig is.

A csatornahálózat egyik ágának falában keresett meg egy bizonyos téglát a szakállas férfi, ami látszatra ugyanúgy ki volt már mosva körben, mint a többi, de ez ki is mozdult. Az így keletkezett lyuk egy membrános csapdát rejtett: csak Kramm csontos ökleire nem csapott le a beépített Faust-lézer.

Kihúzott egy fémdobozt, majd felnyitotta. Keresztek és láncaik csilingeltek reszketegen, összesen öt darab. Mindegyik kereszt alatt ott volt egy kis táblán egykori viselője neve: Clode, Rabonamist, Morgen, Srabonamin, Varanis. Öt hely viszont még szabad volt: Kramm, Straus Abhramer, Eri, Faust, Kunoe.

- Az én keresztem ugyebár még a nyakamban lóg – mondta az álmélkodó fiataloknak a házigazda. – Ha hamarabb ölnének meg engem, mint Faustot, őrá szállna a doboz őrzése. Ő ki tudja iktatni a csapdát, de csakis ő.
- Mi történt az Alfák Templomával? – kérdezte Sagarinel. – Nem is láttuk, mialatt a mocsár felett szálltunk.
- Vége, nincs többé – hajtotta le a fejét Kramm. – Szétesett és a láp martaléka lett. Én sajnálom a legjobban, de amúgy is egyre veszélyesebb volt odajutni.
- A kalzylák miatt?
- Nem tudom, de vannak azok a gömbök a víz felett, amik rovarokat fújnak ki magukból.
- Igen, azokat a rovarokat hívják így.
- Ó, klassz. Na, szóval még időben kimentettem onnan a kereszteket és azóta itt vannak. Kíváncsi lennék, Faust hova vinné őket.
- Majd megkérdezzük, jó?

Kramm nevetésben tört ki. – Szerintem nagyobb esélyetek van összefutni még Straus-szal is, mint vele. Még én is csak akkor láttam az elmúlt száz évben, amikor a démonokat távol tartó rendszeren elmélkedett. Teljesen elzártan él, a robotjai és Kunoe intéz mindent helyette. Biztos, hogy él még, de nem mutatkozik sehol.

A két fiatal egymásra nézett, és szavak nélkül is tudták: elő kell kutatni valahogy Faustot.