Tatjána és Rani - A Valrynida-saga, 2. rész

4. fejezet - Régen várt levél

Tatjána életében nagy változások álltak be, sokkal szigorúbban lett szervezve az élete. Szükséges volt ez ahhoz, hogy a következő ciklusában az első csodatétele létrejöhessen.

Miután a Keiarya a lány kezeire került, ennélfogva pedig stabil összeköttetésbe léphetett a materiálison túli létsíkkal, az egyetlen feladata a tanulás volt. Napi 10 órán keresztül kellett tanulmányoznia az imakönyvet a Listirisben ülve, illetve a barátokkal gyakorolnia. A nap maradék részét javarészt átaludta, hogy lerakódhasson az ébren felhalmozott új tudás.

Emellett pedig természetesen jutott ideje arra is, hogy az otthoniaknak üzenjen.

M.R.u. 1633. június 6., éjjel 3 óra. Kahle százados lakásában a hírszerzési osztag két éjszakás tagja folyamatosan ugrásra készen figyelte felettesét, de addig egy szó sem hallatszott. Próbára tette ez az elkötelezettségüket, aztán amikor már épp aludtak volna el, hirtelen megmozdultak a százados ajkai.

„Tehát a neve Tatjána Uhlding, azonosítója K60927-MK170801K, vétel?"

Innentől lett értelme a virrasztásnak. Minden szót feljegyeztek, telt a jegyzettömb, fogyott a tollbetét, és amikor véget ért a ”párbeszéd”, kiosontak a szobából. De csak azért, hogy azonnal jelenthessék a küldetés sikerét a központnak.

Hajnali 5 órakor, mikor a százados felébredt, helyből kérte a jegyzőkönyvet, és elégedetten olvasta végig. – Szép munka – mondta, miközben magában arra gondolt, Tatjána mennyire szabatos még ilyen szokatlan helyzetben is.

Amikor beért a műveleti központba, a szkeptikus beosztottak talán kíváncsibbak voltak az éjjeli kísérlet eredményére a többieknél, de ezt nem mondhatták ki hangosan. Annál inkább adhattak hangot döbbenetüknek, amit a beszámoló részletessége és terjedelme váltott ki belőlük. Egy kérdés maradt csak – hogyan magyarázzák meg az örökké elégedetlen Sigmund Machshutnak, a Gutenwerk stúdió vezetőjének a látványos különbséget az előző napi és a friss jelentés között? Előbbiben ugyanis sem a hatalmas Tamul’nal, sem a csontpáncélos ló, a Pendrant nem szerepelt, ellenben sok olyan igen, amiket Tatjána nem említett.

Délelőtt 10 óra, a munkaidő kezdete a Gutenwerk filmstúdióban. Machshut úr épp a színészeket igazította el, mikor egy katonai motorkerékpár hajtott be a csarnokba. A meglepetés és a rémület egyszerre volt leolvasható szinte mindenki arcáról, egyedül Sigmund volt felháborodott.

Mi a fenét keres maga itt? – szegezte a kérdést a futárnak, aki kurtán válaszolt: - Ez az igazi jelentés. Jó munkát, rendező úr! Előre Kartenlandért! – Amilyen hirtelen jött a futár, úgy távozott is, otthagyva a teljes stábot a döbbenetével.

Sigmund dühe tapintható volt. – Ezért biztos, hogy panaszt teszek a seregnél! Na jó, lássuk – mondta, mialatt kicsomagolta a borítékból a hatoldalas gépelt beszámolót. Egy perccel később azt vette észre a stáb, hogy a főnök kezében egyre jobban remeg a papír, olvasójának feje pedig vörösödik. Hirtelen magához hívatta az egyik operatőrt, és egészen halkan annyit mondott neki:

- Két és fél óra szünet, aztán visszajövök és folytatjuk.

Mialatt a sofőr visszavitte Machshut urat az irodaépületbe, millió és egy gondolat szaladgált a stúdióvezető fejében. Teljesen át kell írni a forgatókönyvet, ha a folytatás is ilyen lesz, viszont az idővel így sem állnak jól. A színészek egy része gyorsan alkalmazkodik, de például pont az elnök fia érzékeny az ilyesmire. És a díszletekről, jelmezekről még szó sem esett, hogyan fogják megoldani például a Tamul’nalt?

Amint bejutott az irodájába, azonnal a telefonhoz nyúlt.

- Halló, itt a Gutenwerk! Kahlét keresem.
- Kahle jelentkezik, hallgatom.
- Mondja, maga jól tud aludni mostanában?
- A legutóbbi éjszakám kicsit szokatlan volt, de egyébként igen. Miért?
- Mert maga, meg a bandája a sírba kerget! Egyik nap ilyen riportot küld, másik nap teljesen másmilyet? Mondja meg, melyiknek higgyek?
- Az újnak. Azért küldtük expressz, mert immár stabil összeköttetésünk van Uhldinggal. A korábbit csak foszlányokból tudtuk összerakni.
- És mik ezek az új lények?
- Nem tudok nyilatkozni róluk, de én hiszek Uhldingnak. Szavahihető ügynök, nem csalódtam benne soha. Most is kiállok mellette, ha azt mondja, látta őket, akkor látta.
- Nehezen hiszek magának innentől. Várom a folytatást. Viszhall.

Válságstáb alakult, egy tucat ember törte a fejét azon, hogy hogyan módosítsák a kronológiát úgy, hogy ne legyen hiteltelen a történet. Óriásszörnyes filmet csináltak már, de ott egy gorilla nőtt nagyra. Kézről kézre járt a beszámoló, végül úgy döntöttek, hogy a szokott módon, méretarányos modellekkel oldják meg a dolgot. A díszletesek vezetője gyorsan leírt minden lényegeset és elszaladt – három napot kért, mire minden elkészül.

M.R.u. 1633. június 7., hajnal. Sagarinel és Usil már több napja menekült, egyre messzebb jutva Agifarardtól. Éjjel repültek, nappal pihentek, azt ették, ami épp akadt az erdőben. Első célállomásuk egyre közelebb került hozzájuk, ahol végre biztonságban lehettek.

A Fém-alföld délkeleti sarkában helyezkedett el Naljandra szent erdeje, vagy ahogy régebben ismert volt, Seraphim erdeje. A korábbi névadója, Drian Seraphim egy renegát démontábornok volt, aki növénymanipuláló ereje okán különösen rettegett ellenfél volt még az Alfa-Coromacradorfok számára is. Komoly veszteségek árán sikerült csak legyőzni, de ezt követően egyre furcsább, tragikusabb és érthetetlenebb természeti események jöttek Gardenbourg északnyugati részén, bármiféle rendszer nélkül. Az erdőt még a démonok is kerülték, odabent egy teljesen más élővilág működött. A két szökevény csak az istenekben bízhatott.

Pont az erdőt körülvevő, égett szagot árasztó szénamező szélén érte őket a napfelkelte. Leszálltak, szétváltak, Usil pedig elment vadászni. A fiú ezt személyes ügynek tekintette, hiába ajánlotta fel Sagarinel minden nap a segítségét.

A fehér hajú lány néha úgy érezte, délibábot lát, ahogy a mező felett remegő levegő játékot űzött vele. Várta vissza párját, hogy együtt könyöröghessenek a föld és az erdő istenéhez, Naljandrához. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy ez az istenség nehezen adja a segítségét, ezért amióta elindultak az Enalis-ház tetejéről, minden nap kérlelték őt, hogy menedéket kaphassanak üldözőik elől a szent erdőben.

Emellett természetesen Sharjandrával is folyamatosan tartották a kapcsolatot. Az egek istennője tudta, hogy híveit hamis vádakkal üldözik, ezért igyekezett segíteni nekik. Az elmúlt éjszakák különösen szelesek voltak, hogy Sagarinel és Usil hosszabb távot tehessen meg éjszaka, mint a repülő katonák nappal, szélcsendes időben.

A fiú egy borz méretű, soklábú démonnal és egy fél bokor ribizlivel tért vissza barátnőjéhez. Kapóra jött a közeli hőforrás, így a Thyobry megsütése nagyon egyszerű volt. Miután jóllaktak, újra összekapcsolódtak, hogy elérhessék Naljandrát.

Föld istene, Naljandra!
Ura mindennek, min élünk!
Üldözőink hitetlenek,
Kérjük, tégy jót velünk!
Tiszteljük a hatalmadat,
Mint minden testvéredét,
Erődödbe fogadj hát be,
Csak ez jó menedék.

Felvillanyozott, kissé ijesztő hang bukkant fel a páros fejében. Már hozzászoktak, de Sagarinel fizikai teste továbbra is összerezzent tőle elsőre.

- Ohohó, még mindig ti vagytok? A kitartásotok igazán lenyűgöző, de mire is kellene a segítségem őszintén?
- Pár napra szeretnénk abban az erdőben menedékre lelni, amely a hitetleneknek az életét elveszi, az igaz hitűeket viszont megjutalmazza – mondta Usil.
- Hm, érdekes. Ez melyik könyvben is volt pontosan így leírva? Megmondom őszintén, néha elfelejtek ezt-azt. Ilyen apró-cseprő dolgokat, tudjátok.
- Beugratós kérdés, ezt soha nem jegyezték fel – válaszolt ezúttal Sagarinel. – Nemzedékről nemzedékre szálló népi bölcsesség.
- Hoppá, itt valaki nagyon tud! Az oktatód ezennel kötelezve van arra, hogy kapj tőle egy írásbeli dicséretet! Személyesen Naljandrától, a föld és az erdő istenétől kapta ezt a parancsot.
- Üldözőink egyre közelebb járnak most már, kérünk téged, hogy segíts híveidnek – tért vissza a tárgyra Usil. – Közel járunk erődödhöz.
- Hm, ez a közel... Mindig olyan megfoghatatlan. Olyan közel, mint egy fűszál hossza, vagy inkább mint egy nyírfa hossza?
- Egy olyan nyírfa hossza, amely átérne az izzó, szenes mezőn.
- Hű, olyan hosszú nincs is! De mi van, ha mégis? Ki kellene próbálnom, mi történik vele.

Az üldözöttek újra kinyitották a szemüket, és azt vették észre, hogy a mező túloldalán egy fa elkezdett magasabbra nőni a többinél. Csak nőtt és nőtt, míg egyszer csak gyökerestül kifordult a földből és feléjük kezdett dőlni. Pontosan olyan hosszú lett, mint a távolság köztük és az erdő között. Mindketten tudták, ez annak a jele, hogy sikerrel jártak.

Ahogy viszont felmásztak rá és elindultak a törzsén, észrevették, hogy a mezősáv hője elkezdte munkáját. Egyre jobban füstölt alattuk a törzs, sietniük kellett, hogy átérjenek, mielőtt tényleg forró lesz a lábuk alatt a talaj. A sok, elszáradó levelekkel teli ág is nehezítette a dolgukat, de motiváltak voltak és szívósak.

Az út viszont csak nem akart elfogyni. A füst egyre fojtogatóbbá és sűrűbbé vált, alig láttak valamit. Szerencsére már elhagyták a lombokat, de hirtelen új akadály bukkant fel: a már lángokban álló gyökérzet. Kénytelenek voltak arra hagyatkozni, hogy Sharjandra valahogy megsegíti őket.

„Kapjatok szárnyra, gyermekeim!”

Az egek istennőjének intő szavát mindketten meghallották, és azonnal kitárták a Sharandrag készenlétben álló szárnyait. Egy erős fuvallat kapott alájuk, aminek köszönhetően épségben érhettek földet a már teljes hosszában lángoló fa előtt. A tűz viszont nem terjedt át a szomszédos fákra, azoknak csak a kérge feketedett meg. Kicsivel később a kidőlt nyír helyén egy ugyanolyan bújt ki a földből, újra teljessé téve a természetes kerítést.

Végre bent voltak. De mi a következő lépés?

- Bébi! – szólt kedvesen társához Sagarinel.
- Igen?
- Most, hogy újra biztonságban vagyunk, lehet egy kérésem?
- Persze – és azonnal megcsókolta a fehér hajú lányt. – Erre gondoltál?
- Nem, te butus. Szóljunk Tatjána nővérnek, hogy még élünk!
- Már el is feledkeztem róla. Tényleg kellek hozzá én is?
- Igen, kellesz! – csapott rá szerelme Sharandragjára Sagarinel. – Támogatnunk kell őt, hogy a földi felség visszatérhessen a trónjára.
- Bocs, néha még mindig elfelejtem, hogy nem a kék jégcsapról van szó.
- Ő a barátom, a pártfogoltam, és most már a feljebbvalóm is. Nem jégcsap! Tatta nem jégcsap!
- Jó, oké, nyugi – nézett végig Usil a körülöttük elterülő kis világdarabkán, amely furcsán csendes volt. A madárcsicsergésnek, amely addig mindig kísérte a pihenőiket, itt nyoma sem volt.

Hirtelen megragadta mindkettejük Sharandragjának farkát egy indák vastag fonatából álló növény. Ahogy viselőik le akarták volna oldani magukról a szimbiótát, a lábuk is le lett szorítva, ezzel párhuzamosan pedig egy olyan kéreg csapódott ki a növény szárán, amely különösen ellenállóvá tette azt bármilyen behatással szemben. Az ezüstös réteg átterjedt a Sharandragok farkára is, együvé téve azokat a gyökérzettel.

Ekkor mindketten egy közös álomba kerültek. Ugyanolyan világos volt, mint a kinti világban, de itt mintha a talaj túloldalán álltak volna. A fák gyökerei hosszan meredeztek felfelé, a fű és egyéb lágyszárú növények barna szőnyeget képeztek, a távolban egy tó alkotta magas domb sejlett fel. Az ég pedig furcsa szürkés árnyalatú volt, mint egy borús reggel.

Usilon a ministránsruhája volt, a nagy bíbor masnival a nyakában. Sagarinel pedig úgy nézett ki, mint Tatjána, amikor utoljára látta őt. A fiú hamarabb döbbent meg, és hangosan akarta a világ tudomására adni, hogy ez neki kellemetlen a templomon kívül. Viszont egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán.

Sagarinel látta, hogy élete párjának mozog a szája. Akart is mondani neki valamit ezzel kapcsolatban, de ekkor volt kénytelen ő is észrevenni, hogy ebben az álomban mindketten némák. Ettől a lány pánikba esett és társához bújt, aki átölelte őt.

Pont megfelelő volt az alkalom egy imára. Mindketten azt az igét mormolták hangtalanul, amelyet a halálos veszélyben lévők szoktak intézni Sharjandra felé, hogy erősítse meg hitüket és adjon nekik szerencsét. Usil ezt még soha nem használta éles helyzetben, Sagarinel viszont például akkor is többször elmondta, amikor Tatjánával együtt fogdában voltak.

Egy sugallatot kaptak mindketten, miszerint menjenek el a vízdombhoz és nézzenek szét annak a tetejéről. Nem tétlenkedtek, hamar útnak indultak, mert mindkettejük hiányolta a hangját.

Ahogy a domb lábához értek, egy kicsit elbizonytalanodtak. Tudták, hogy egyikük sem képes járni a vízen, de mi van, ha itt mégis? Nagyon óvatosan rátették a lábukat az áttetsző tereptárgy peremére, majd ránehezedtek. Meglepetésükre az megtartotta őket, így aztán bár végig gyanakvóan, de elkezdtek egyre feljebb jutni a tavon.

A csúcson megálltak, megköszönték az istennő irgalmát, majd körbenéztek. Körös-körül csak a negatívba fordult erdő, ami viszont mintha életre kelt volna időközben. A domb körüli gyökérzetek két-két águkat leeresztették, majd megcsáklyázták vele a víztömeget. Egy harmadik águk pedig összefonódott egy másik, közeli fa vagy bokor gyökerével.

Ahogy a hálózat lassacskán kialakult az összes növény között, a domb egyre fogyatkozott, mígnem egy nyolcszögletű, ezüstös gyökerekkel sűrűn benőtt dómszerű épület bújt elő alóla. Tükrös mozaikcsempéi csillogtak a víztől, a vendégek csak résnyire nyitott szemmel tudták szemügyre venni.

Úgy tűnt, itt lakik Naljandra, azonban sehol nem látszott a dómon se ajtó, sem ablak. Körbejárták kétszer is, de nem jutottak közelebb a megoldáshoz. Amikor újra visszaértek a kiindulási pontra, hirtelen kiemelkedett valami előttük a talajból. Úgy nézett ki, mint egy veréb csőre, sokszorosára nagyítva. A porszürke tok kinyílt, és egy emberszabású lény állt benne. Zöldesbarna, sápadt bőre volt, szemhéjai megvastagodtak, izmos karjai végén kéz helyett egy karmos végű, lapátszerű szerv látszott.

A testénél csak a viselete volt meglepőbb. Ruhának nem igazán volt nevezhető, inkább olyan volt, mintha a teste kiegészítése lenne: vastag ágfonat és az abból kinőtt, áthatolhatatlanul sűrű hajszálgyökerek fedték testét nyakától karmos, nagydarab lábaiig. Fején nem volt haj, helyette egy vékony ezüstláncokból álló sapkaszerűséget viselt, melyről aranyfüggők lógtak lefelé.

A házigazda első mozdulatával felemelte karjait, jelezve, hogy veszélytelen. Ezután elindult a páros felé, a maga tempójában. Figyelembe véve, hogy a lény alig volt egy méter magas, ez kicsit tovább tartott, mint egy felnőtt embernek. Amikor végül odaért, mutatta Sagarinelnek, hogy térdeljen le. Az ezt meg is tette, majd a lapátkezek a lány fülére kerültek.

Most ne ijedj meg – hallatszott Naljandra. – Nagyon ijesztő lesz, de tudd, hogy ez jó neked.

Eme mondatok után a lény szemhéjai alól erős sárgás fény kezdett kiszüremleni, majd hirtelen felcsapódtak, és ebben a pillanatban beledöfte karmait Sagarinel fülei tövébe. A fehér hajú lány sikított, viszont ez hamar abbamaradt, amikor észrevette, hogy hallotta a saját hangját. Sőt, Usilét is, aki azonnal odalépett és fel akarta borítani a lényt – nem tudva, hogy ez lehetetlen.

Sagarinel a fiú és a célpontja közé állt, majd elmutogatta, hogy nem történt semmi rossz, sőt: most már mindent hall. Ezután megcsókolta párját, ezzel biztosítva őt, hogy minden rendben lesz, majd mögé került és letérdelve átölelte a derekát. Olyan erősen, ahogy csak tudta.

Usiloery Baeua tele volt kételyekkel, ahogy a lény eléje lépett, és a föld istenségének szavait is igen szkeptikusan fogadta. Ám ekkor meghallotta Sagarinel üzenetét is a fejében. – Én már hallak téged, bébi! – hangzottak a lány szavai. – Ha te is akarsz újra hallani, hagyd neki, hogy segítsen!

A fehér hajú lány észrevette Usil ökölbe szorított kezeit, és megragadta azokat. – Legalább bennem bízz, ha már benne nem – tette még hozzá, majd felállt és nyomott egy puszit párja fejének kopasz felére. Sikeresen elterelte a fiú figyelmét a lapátkezű lényről, aki közben elvégezte feladatát.

- Na? Hallasz engem, szerelmem?

Ezek voltak az első szavak, amiket hallott Usil, és elsőre nem is igazán tudott rájuk reagálni. Sagarinel megragadta társát és rángatni kezdte, miközben tovább faggatta.

- Hé! Hé! Hagyd abba! Hallottam, nyugi van!
- Jól van, jól van. Szerinted mi jön ezután?
- Az jön, hogy én most elmondom, mi a helyzet – szólalt meg az istenség a szolgáján keresztül. – Azért voltatok eddig süketnémák, hogy ne tudjátok megzavarni a világom békéjét. Ezen kívül pedig persze egy próba is volt, és meg kell mondjam, nagyon régen jutott el hozzám valaki ilyen gyorsan.
- Hol vagyunk? – kérdezte Usil.
- Mellettem. Na jó, kifejtem: az erdőm közepén, ahonnan minden élet sarjad.
- Miért nincs a templomodnak kapuja? – tette fel ezúttal Sagarinel.
- Egyrészt, ez nem egy templom, hanem egy dóm, ami engem fed. Fogjátok fel úgy, mint egy irányítóközpont, ahová illetékteleneknek tilos a belépés. Másrészt, ide hozzátok hasonló nagyon ritkán kerül le. Aki ebbe a világba keveredett, mindenképp továbbáll, élve vagy holtan. Nagyon megválogatom, kik érdemesek a személyes figyelmemre. Sok a dolgom, minden kezem elfoglalt. Pedig van belőle tizenhat.
- Hogyan kerülhetünk vissza a felszínre? – így Usil.
- Hé, még csak most kezdtem bele és már mennétek? Nem is vagytok kíváncsiak arra, hogy miért szúrattam meg a fületeket?
- De igen! – csapott le a kérdésre azonnal Sagarinel. – Usil, szégyelld magad!
- Köszönöm. Nos, ahogy az már feltűnhetett, ez egy néma erdő, és ez így van jól. Ha itt szeretnétek maradni, kénytelenek lesztek ti is betartani ezt. Tulajdonképpen most sem adtok ki egy hangot sem.
- Akkor hogy halljuk magunkat, és egymást is?
- A Cresantul’nal által. Ez egy növény, aminek a magjait ültette el bennetek az én egyetlen szolgám a karmaival. Már ki is nőtt a fizikai testeteken, szeretnétek látni?
- Szeretnénk, Föld és Erdő Istene – hajolt meg a lány, majd egy oldalba bökést követően a fiú is.

Egy még nagyobb csőrszerű héj tört elő a talajból, amelynek lüktetése a közelben is érezhető volt. Kiderült, hogy a vándorok transzban lévő teste van benne, ezer szállal hozzákötve a héj belsejéhez. A döbbenet és az ijedtség kiheverése után csakhamar észrevették a hosszú szirmú, kürtős virágokat a füleik tövében. Usilnak feketék voltak, Sagarinelnek fehérek, a hajukhoz illően.

- Szépek, igaz? – kérdezte az istenség. Mindketten bólogattak, bár mindkettejük kicsit megilletődött attól, hogy mi történik épp a testükkel. Sok bámészkodásra nem jutott idő viszont, a csőr gyorsan újra bezárult és elsüllyedt a földbe. – Bocsánatot kérek, ennyit tudtam csak mutatni. Ha tovább néztétek volna, fennállt volna a lehetősége, hogy valamelyikőtök felébred és annak csúnya következményei lennének. Ne firtassuk.
- Megértettük – válaszolt Sagarinel. – Egy kérdés: azt tudjuk, hogy a lelki valónk hangját képes vagy korlátozni, de hogyan oldod ezt meg a fizikai síkon?
- Bevontam a hangszálaitokat, ennyi a trükk. Nem fogtok semmit érezni belőle egyébként, csak a hangotok veszett el. De ne aggódjatok, a Cresantul’nal révén hallani fogjátok egymást. Már ha visszajuttok.
- Elnézést, mit mondtál az imént? – hökkent meg Usil.
- Egy kérdést fogok feltenni, és abból eldöntöm, hogy továbbra is tetszetek-e nekem. Mehet? Jó. Ki a legfontosabb az életetekben? Csak őszintén!

Mindketten tudták, mi a helyes válasz, hiszen neki ajánlották az életüket. Sagarinel akkor, amikor árva lett, Usil pedig amikor esküt tett a papság felé vezető út elején. Megfogták egymás kezét, és együtt mondták:

„Sharjandra, az Egek Istennője, és Valrynida, az ő földi helytartója”.

Még nagyobb csend lett, mint egyébként volt. Mindenki várta, mi lesz a folytatás. Egyre terhesebbé vált a várakozás, a vándorok összetették a kezüket és magukban imádkoztak. Aztán egyszer csak felébredtek a tó mellett, a résnyire kinyílt csőrben. Minden kötés leoldódott róluk, a Cresantul’nal pedig boldogan virágzott a fülük tövében.

- A tóval kapcsolatban van egy tanácsom – kért szót az erdő istensége. – Reggel töltsétek meg belőle a kulacsotokat, mert különben nem jut aznap! Az egész erdő ide jár inni minden egyes nap. Fel is szívják az egészet, egy csepp se marad! De egy pillanatra se aggódjatok, éjjel újra feltöltődik.
- Hogyan? – kérdezte a fehér hajú lány.
- Este olyan hevesen esik, amit a ti fajotok nem ismer. Kizárólag az én pártfogoltjaim képesek túlélni itt egy éjszakát, különösen a tóparton. Jegyezzétek meg: bármerre is mentek nappal – márpedig van itt bőven látnivaló, nekem elhihetitek – napnyugtáig érjetek vissza ide, és bújjatok be a menedékembe. Meg fogjátok ismerni, éppen benne ültök. Amint az első esőcseppek földet érnek, védelmembe veszlek benneteket.
- Ez ugyanaz, amit láttunk kívülről a dómod mellett? – mondta ezúttal Usil.
- De ugye nem leszünk megkötözve? – tette hozzá társa.
- Megígérhetem: ilyen kiszolgáltatottak soha többet nem lesztek itt. Menedéket kaptok itt éjszakára, és biztonságos imahelyet. A saját életemre esküszöm, az pedig örök, szóval értitek.
- Hálásak vagyunk neked, Föld és Erdő Istene – mondta egyszerre a két ifjú. – Köszönjük a kegyelmed.
- Ugyanakkor ha szeretnétek, segíthetek nektek. Ez az erdő képes olyan szinten felerősíteni a benne elhangzó imákat, hogy azokkal akár az egész Fém-alföld sorsa befolyásolható. Különleges erő, ami érett kezekben csodákat teremthet.
- Ami azt illeti, erre talán szükségünk lehet – hozakodott elő óvatosan a fehér hajú lány. – Hogy Sharjandra földi helytartója, Valrynida visszatérhessen a trónjára, előbb a hordozójának, Tattának le kell zárnia a dolgait. Tatta az én barátnőm, ezért különösen fontos ez számomra.
- Na, ez nagyon izgalmas! Mesélj még róla, meglátom, mit tehetünk.
- Ha jól emlékszem, Tatta le akart jutni délre, de nem nagyon mesélte, hogy miért. Azt tudom, hogy egy idegen országból érkezett, egyedül. Majdnem megölte egy Tamul’nal, de én közbeléptem, és a lányt hazavittem magamhoz.
- Ügyes voltál, Sagarinel. Sharjandra biztos boldog volt, hogy egy híve ilyen önzetlenül cselekedett.
- Aztán bemutattam Noviasnak, és ő jött rá, hogy Tattában van elzárva a száműzött földi felség. Áthívtam Usilt, hogy együtt vigyük be a jó hírt Gifába, de összevesztünk és a végén Tatta és én majdnem ki lettünk végezve. Sharjandra segedelmével menekültünk csak meg.
- És ez a Tatta most merre van? Nem őt menekítitek éppen?
- Ő már biztonságban van, jó úton ahhoz, hogy a felszíni életétől megszabadulva eggyé váljon az Egek Istennőjével. Jelenleg növendék nővér Sharjandra örökrózsájának tövében, de a következő lépcsőhöz szüksége van mi kettőnk segítségére.
- Mi kellene ahhoz, hogy lezárja a múltját?
- Eljutnia délre, egészen Kunoe bástyáiig, közben pedig naponta jelentést küldeni a hadseregnek. Mivel ő erre már képtelen, mi vagyunk az ő szeme és füle.
- Állj meg egy pillanatra. Hadsereg? Ez a Tatta nem békés céllal jött?
- Nem tudom, Föld és Erdő Istene.
- Ennek mihamarabb a végére kell járni. Lépjetek vele kapcsolatba, amint csak lehet! Nincs kedvem annyi ember életét elvenni.
- Menedékedben erre végre lehetőségünk van nyugodtan és háborítatlanul. Rögtön nekilátunk.
- A társad látványosan csendben van. Pedig nem került transzba, azt látnám.
- Bocsáss meg neki, ő nem az a szószátyár típus. Csak a miséken mond többet egyszerre három mondatnál. De ha szépen kérjük tőle, ő is segíteni fog nekem.

Usil érezte a szerelme felől érkező nyomást a vállán – fizikailag is. Erre rakódott még rá az istenség kíváncsisága, így elővette a hivatalos formát. Letérdelt, amin Sagarinel is meglepődött, így hátulról ráesett a fiúra. De ez nem zavarta meg.

- Föld és Erdő Istene, Naljandra. Mint testvéred élethosszig tartó híve, kérlek, hogy segíts nekem, Baeua papnövendéknek, és földi létem társának, Sagarinelnek, hogy védencünk, Tatjána növendék nővér áldást kapjon tőled is. Benned van most bizodalmunk.
- Ha ilyen szépen kéritek, van-e okom arra, hogy nemet mondjak? Most már nagyon kíváncsi vagyok arra, ki is ez a Tatta. Vagy Tatjána? Most megkavartatok, melyik a helyes?
- A második – ismerte el Sagarinel is.
- Rendben. Akkor érjük utol őt. Előtte viszont szerintem oldjátok le magatokról a Sharandragot, most nem lesz rá szükségetek.