A Rózsa Hatalma

37. fejezet. ~ Titkok és szerelmek

Szerethet-e őszintén egy ártatlan zsidó lány egyszerre egy szovjet és egy német katonát, mindezt úgy, hogy kerítések mögé zárva éli azt a nyomorult életét, amit elrendelt neki a sors? Mint kiderült, Edith Bleuer már nem csak Dieter Weiss iránt érzett csillapíthatatlan vágyat, amit persze mindegyre próbált elnyomni a súlyos helyzete miatt, de Nyikolaj Katajeven is megakadt a tekintete az utóbbi időben. Ugyan képtelen volt felfogni, hogy két férfi iránt érez valamit, és bár kitartóan próbálta elhitetni magával, hogy csakis Kolja lehet az az ember, akire ő vágyik, Dieter pedig már csakis a múlté, tudta, hogy ezzel a saját érzéseit tagadja le. Mert így is volt. Letagadta a saját érzéseit és szívtelenül letagadta azt az embert is, aki szívből szerette őt. Hiába fogadta meg magának, hogy a német férfi a múlté, úgy érezte, többet gondol rá akaratlanul is, mint bármikor máskor.
Annyira átkozta magát a saját helyzete miatt, s annyira utálta, hogy megfosztották őt a boldogságától, hogy hajnalonként sírva ébredt fel, esténként pedig sírva feküdt le. Tomboltak benne az érzések, néha akár annyira intenzíven is, hogy a lány úgy érezte, hogy azok irányítják őt és nem fordítva. Képtelen volt uralkodni az érzésein, hiába volt egy olyan kínzó, könyörtelen táborba bezárva, mint Birkenau.

Vasárnap hajnalban a többi ilyen alkalomhoz hasonlóan a lány sírva ébredt fel a rövid álmából és magzatpózba kuporodva adott ki magából minden feszültséget. Stasiek már az ébresztő előtt felébredt, kint tette és vette a saját dolgait, már az asztalánál ült és készült a munkára - annak ellenére is, hogy vasárnap nem is dolgoztak -, ám a lány vele ellentétben képtelen volt összeszedni magát, így csak feküdt és remegve sírt. Képtelen volt megmozdulni, s úgy érezte, az egész teste egy az egyben lebénult és egy kilátástalan helyzetbe került. Fogalma se volt, hogy abban a pillanatban miért is sírt igazán...egyszerűen csak sírt, mert úgy érezte, hogy sírnia kell. Ám amikor megszólalt a sziréna fülsértő hangja kintről, Edith gyorsan letörölte a sós könnyeit, és mielőtt Stasiek belépett volna, gyorsan összeszedte magát és kiment a szobából. Amikor a férfi meglátta a lányt, egy széles mosoly terült el az arcán, ám a piros arc, amely sírásról árulkodott, hamar eltüntette azt.

- Edita, miért ilyen piros az arcod? Jól vagy? - lépett a lányhoz közelebb, Edith azonban elhúzódott tőle.

- Jól vagyok - motyogta az orra alatt, hátat fordítva a felvevőnek. Stasiek ezúttal nem indult Edith után, hogy újabb vitát nyisson a lány helyzetéről, inkább távolabbról figyelte annak minden egyes mozdulatát. Fájt ránéznie arra az ártatlan teremtésre, aki csontsoványan ácsorgott az egyik priccs előtt és némán olvasta a kórlapot. Stasiek égett belül a bűntudattól, amiért nem tudott segíteni rajta. Az a személy, aki megérdemelte volna minden egyes ember tiszteletét és szeretetét, most ott állt rabruhában, éhesen és szomjasan, elzárva a nagyvilág elől és olyan kínok által gyötörve, amelyekre a férfi soha nem is gondolt volna.
Edith Bleuer, a D5327-es számú fogoly szótlanul dolgozott a kórház másik felében, szorgosan ellenőrízte a foglyok pulzusát és megvizsgálta a sebeiket. Napról napra érezte, hogy egyre jobban hozzászokik a kórházi élethez, a fülledt levegőhöz, a kétségbeesett tekintetekhez, a betegségekhez és magához a halálhoz is, mely sorban vitte el a betegeket.

Úgy hat óra telhetett el a műszak kezdete óta, amikor Edith hirtelen Jerzy Reichmannra lett figyelmes, amint az egy idegesítő mosolynak szánt grimasszal üdvözölte őt. - Szép napot, nővér. Hogy vagy?

- Jerzy, most tényleg nincs kedvem beszélni - sóhajtott a lány.

- De már napok óta kerülsz! Azóta sem kaptam választ a kérdésemre!

- Milyen kérdésre? Jerzy, mit akarsz tőlem?! - kérdezte ingerülten Edith, ám mielőtt Jerzy válaszolhatott volna, Stasiek máris a lány mellett termett.