A Rózsa Hatalma

22. fejezet.~A gonosz sosem alszik

Edith számára az éjjel hosszú és túl hideg volt. A szél áramlata, mely az ajtó felől süvített, az egész barakkot betöltötte, sőt, néha nekicsapódott a lány ruhával fedett hátának. Minden alkalommal csak jobban összehúzta magán a vékony takaróját.

A reggel is nemsokára eljött, a kápók parancsokat osztogatva rontottak be a barakkba. Mindenkit kiráncigáltak a priccsről, ezúttal odafigyeltek, hogy senki se maradjon a barakkban.
Edith nehezen leszállt a priccsről, lába egyből összecsuklott alatta. Térdeire esett, ketten pedig akaratlanul is átestek rajta. Mindhármuknak a többiek segítettek felállni, Edithnek Ivana.

- Nagyon megütötted magad? - kérdezte, majd átkarolta.

Mielőtt válaszolhatott volna, hallotta, hogy az a két lány, akik átestek rajta, igen csúnya szavakkal illették őt. Azonnal leesett neki, hogy máris szerzett két ellenséget a huszonkilences barakkból.

- Nem, jól vagyok. Gyere, menjünk - szólt Edith, Ivana pedig bizonytalanul bólintott. A válasz nem kielégítő, de jobb, mint a semmi.

Mindenki egy emberként furakodott ki a barakk elé. Ahogy Edith kilépett Ivanával az oldalán, tekintetét végigvezette az egész területen. Dieter nem volt sehol. Szíve vadul dobogni kezdett, rossz előérzete támadt.

Nem tudott megszólalni, a kápó felé se nézett.
Nem tudta megcsinálni, pedig Dieter megparancsolta neki.
Nem csinált semmit, tette, amit mondanak neki és a barakk mentén elindult helyet keresni.

Körbeállták a huszonkilences barakkot, majd várták, hogy felolvassák tábori neveiket. A kápó rendre minden nevet felolvasott, azután mindenkit egyenesen a Kanadába küldött, a szovjetek kivételével. Őket végre átvezették a férfitáborba, onnan pedig már csak a német katonák tudták, hogy mi lesz a sorsuk.

Edithnek tizennyolc csomagot sikerült kinyitnia a Kanadában és azok tartalmát szétválogatnia. Túl lassan dolgozott, nem bírta fizikailag. Bánta már, hogy nem szólt a kápónak, ahogy Dieter akarta.

- Nagyon piros vagy... - nézett rá kétségbeesetten Ivana, mire az asztal túloldalán válogató Nadja is felkapta fejét.

- Jól vagyok - felelte azonnal. - Csak fázom.

- Edith...akármi baj van, szólj bátran!

- Nincs.

Edith leejtett egy ruhadarabot, mikor pedig lehajolt, hogy felvegye, egy újabb gyűrűt rejtett a nyelve alá.
Kimagyarázta az arra járó őrnek, hogy túl sok ruha volt a csomagban, azok közül a legfelső pedig lepotyogott a földre a csomag kinyitásakor. Az őr rámordult, hogy máskor figyeljen oda jobban, majd elment.

A lány karját elkapta valaki. Edith azt hitte, hogy végre Dieter jött el hozzá, betartva ígéretét, ám nagyot tévedett. Egy pár percre még érezte is, hogy szívverése is újra normálisabb lesz.
A főtiszt húzni kezdte a kijárat felé, jobban rámarkolva a lány vékony karjára. Ez nem Dieter Weiss volt. Dieter nem szokta megérinteni ilyen durván, neki más volt az érintése, még akkor is, ha nem érintette meg túl gyakran. Ő volt az, aki pár nappal azelőtt traumatizálta. Auschwitz-Birkenau egyik legmagasabb rangú SS főtisztje volt, akitől szinte még a társai is néha tartottak. Ő soha nem teherautóval érkezett, mint a kevésbé rangosabb SS, hanem egyenesen egy metálfekete autóval jött Birkenauba, mely mindig a főkapuknál parkolt le.

Edith ellenkezni akart, próbálta elhúzni a karját, sikertelenül, egészen addig, ameddig a főtiszt meg nem elégelte. Felé fordult, majd keményen arcon csapta.

A kapun átmentek, tovább egyenesen haladtak. Edith úgy járt, mint aki tudta, hogy megsemmisíteni viszik, próbált minél hátrább maradni és lassabban lépdelni.