Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

28.

December 22.

- Boldog születésnapot, Tobio! - ugrottam szerelmem nyakába, amint felébredt.

Jóval korábban keltem, hogy a fiú számára jól indíthassam ezt a napot, például egy ágyba hozott reggelivel. Elcsépelt, tudom, de nem jutott eszembe más.

Mivel a kék szemű még félig aludt, szinte fel sem fogta mi történik vele. Először abban sem voltam biztos, hogy tisztában van-e azzal, hogy ma öregedett egy évet, hiszen erről nem beszéltünk, mióta ismerjük egymást. Gondosan utánajártam a pontos dátumnak, ugyanis a hónap elején jutott eszembe, hogy még fogalmam sincs, mikor született. Lefehéredtem a tudattól, hogy csak pár hét választott el.

Viszont mindenkit beleavattam, akit kellett. Hatalmas partival készülnek számára a többiek, nekem csupán annyi a dolgom, hogy azt tegyem, amit a legjobban szeretek: lefoglalni őt a mai napra.

Pont kapóra jött, hogy a téli szünet is elkezdődött, szabadon tölthettük el az időnket, kötetlenül. Mindent gondosan el is terveztem, csupán a kivitelezés hiányzott, melyet alig vártam, hogy elkezdhessek.

- M-Mi? Hányadika van ma? - dörzsölte meg a szemét, mint aki azzal sincsen tisztában, hogy milyen évet írunk.

- December huszonkettő - világosítottam fel mosolyogva.

Meglepődött tekintetét rám vezette, majd miután teljesen kitisztult a látása és visszatért az élők közé, kapkodva nyúlt a telefonjához, hogy rádöbbenjen, valóban igazat mondok. Még akkor is a készüléket nézte, mikor annak képernyője elsötétült, és már nem szerepeltünk rajta.

Minden alkalommal megmelengeti a szívem a látvány, hogy szerepelhetek a hátterén...

- Basszus, de öreg vagyok - csapott a homlokára, mire felnevettem.

- Üdv a nagybetűs felnőttkorban! Most már te is nagy cipőt hordhatsz! - kuncogtam továbbra is. - Vagy azt sem tudod, hogy most lettél tizennyolc?

- Mi az, hogy "már te is"? Te már betöltötted? - pislogott rám.

- Még júniusban!

- Ne már! Nem létezik, hogy idősebb vagy nálam! - hüledezett.

- Pedig így van, fogadd el, Szépfiú! - nyújtottam rá a nyelvem, majd elővettem a kis tálcát, melyen speciális reggelije foglalt helyet. - Edd meg szépen, neked csináltam!

Még mindig kissé bágyadtan meredt az elé lerakott ételre, viszont ahogy lassan megemésztette a látott- és hallottakat, felcsillantak a szemei. Nyilván a kedvenc reggelijét csináltam: Almalekváros palacsintát. Curryt majd ebédre tervezek etetni vele, valamelyik étteremben.

Egy szó nélkül kezdte el habzsolni "főztömet", arcára pedig rögtön kiült a megelégedettség. Az öröm az én fizimiskámon is látszódhatott, viszont nem ücsörögtem sokáig. Míg szerelmem evett, én a szekrényekhez libbentem, hogy mindkettőnknek egy utcára való viseletet varázsolhassak.

- Hova készülsz? - motyogta a hátam mögött tele szájjal.

- Szerinted? Elmegyünk szétnézni. Vagy talán itthon akarod tölteni a szülinapod? - kérdeztem, hátra sem nézve rá.

- Egyáltalán honnan tudtad, hogy ma van?

Szinte magam előtt láttam az arcát: hunyorított szemek, felvont szemöldök és az a koncentrálás, amit általában evéskor leművel. Szembe fordultam vele és mikor láttam, hogy tényleg igazam volt, elnevettem magam.

- Tudod...vannak kémjeim... - mondtam kicsit sejtelmesen.

- Persze, szóval megfigyelsz engem? Dugi kamerák meg minden? - bólogatásomra felhorkantott. - Hiszen majdnem össze vagyunk nőve a nap huszonnégy órájában! Épphogy nem megyünk együtt vécére! Vagy...talán pont azt szoktad megfigyelni?