Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

8.

ᴋᴀɢᴇʏᴀᴍᴀ

Nagy sóhaj kíséretében vágtam magam hanyatt az ágyban. A szívem majdnem kiszakította a mellkasom, őrült tempóban dobogott. A napokban tapasztaltam azt a furcsa érzést, melyet akkor éreztem, mikor Oikawával voltam. Erősen aggódtam, ugyanis Hinata és ő...ég és föld. Míg ex-vezéremnél a csodálat és a tisztelet fordult át szerelembe, itt merőben más a helyzet. A narancs hajú fiú szinte egy földre szállt angyal. Édes, gyermekies vonásai mind külsőleg, mind belsőleg erősen megfogtak. Annyira ártatlan, annyira...beleestem volna?

Nap mint nap felteszem magamban ezt a kérdést, de mégsem tudnám rávágni azt, hogy igen. Vagy nem.

Tudtam, hogy időre van még szükségem ahhoz, hogy tisztázzak mindent, ehhez pedig kiváló alkalomnak bizonyult a holnapi nap. Az iskola falain kívül is szeretném élvezni társaságát, és talán a szabadidős programok mindent felszínre hoznak majd...legalábbis ebben bíztam.

Miután feleszméltem álmodozásomból, töltőre helyeztem a telefonom, majd elhagytam a szobám. Kezdtem megéhezni, így megcéloztam a konyhát, ahol valószínűleg még várt rám a hűtőben a tegnapi ebédből.

Némelyik lépcsőfok halkan nyekkent súlyom alatt és ahogy megközelítettem a földszintet, beszélgetés hangja ütötte meg a fülem. Nem voltam egyedül.

- Igen, tehát mindennek rendben kell lennie szombatra...legkésőbb este hat órára!

- De akkor vedd számításba, hogy hamarabb kell indulnunk-

Mi a franc?

- Anya...apa? - szólaltam meg halkan, őseimre vezetve tekintetem.

- Szervusz, Tobio - köszöntött kimérten anyám, apámtól pedig egy semleges biccentést kaptam.

- T-Ti mit kerestek itt?

- Talán nem jöhetünk haza? - szólalt meg ekkor a család feje, mire reflexből ökölbe szorult a kezem.

Utáltam az indokolatlan flegmaságukat...mintha felsőbbrendű lények lennének, akiket isteníteni kell. Nem is értem minek kellett nekik gyerek.

Habár megeshet, hogy baleset voltam...ez megmagyarázná ridegségüket irányomba.

- Nem erről van szó, csupán úgy volt, hogy hétvégén jösztök vissza - motyogtam, majd remegő lábakkal a hűtőhöz sétáltam.

- Hát változott a terv. A hétvégén lesz anyád munkahelyén egy kis találkozó, így inkább ma hazajöttünk, és majd pénteken utazunk vissza - magyarázott, mialatt kivett egy poharat az egyik szekrényből.

Csodás, akkor teljes, egész négy napig élvezhetem a társaságukat.

- Értem - reagáltam le, mialatt magamhoz vettem az ételt.

- Te meg mit csinálsz? - állt mellém ekkor a családunk egyetlen női tagja.

- Enni szeretnék - fordultam felé, a legkevesebb érzelmet kiültetve az arcomra és a hangomra.

- Majd inkább főzök én valamit, dobd ki ezt a szemetet a kukába.

Mielőtt szólhattam volna bármit is, fogta az egészet, és tállal együtt a szemetesbe lökte. Ezzel szenvedtem tegnap két órán át, ő meg csak szemétnek nevezve kidobja...