3.

658 46 23
                                    

ᴋᴀɢᴇʏᴀᴍᴀ

Egyszer mindenki belefárad abba, hogy nem elég jó. És akkor feladja...

A legnagyobb lecke, amit megtanultam az elmúlt évben az az, hogy ne adjak magamból maximumot egy olyan csapatnak, akik ezt nem viszonozzák felém. Az ilyen emberekre nem éri pazarolni az időt.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel. Folyton ott motoszkál a fejemben a kérdés, hogy "mi lett volna, ha...". Ez idegesít. Sajnos én is csak emberből vagyok, ebben a tekintetben.

Mindig is szerettem volna tartozni valahová. A család, csak mint fogalom létezett számomra, átélni sosem volt lehetőségem az érzést, hogy milyen lehet egy boldog élet. Ezalatt a tizenhét év alatt nem kaptam szeretet, sem a szüleimtől, sem az eddigi "barátaimtól". A csapatomtól. A társaimtól.

A jövőm bizonytalan volt, fogalmam sem volt arról, hogy valójában mit is akarok kezdeni magammal, ha egyszer elkezdődik számomra a nagybetűs felnőttkor.

Egyedül azt tudtam, hogy én azért születtem erre a világra, hogy a két embernek, aki megcsinált, örömet okozzak. Felsőfokú végzettség, jól fizető állás, nagy család és jólét. Ez volt az a sablon és jövőkép, amit elvártak tőlem. Hiszen elvileg mindenki csak így lehet boldog. Mindig be kell tartani a szabályokat, fel kell venned a biciklis karaktert: lefelé taposni, felfelé görnyedni. Nyomd el a kisebbet, rendeld alá magad a nagyoknak és egyszer te is naggyá válsz.

Na persze.

A szüleim még egy olyan világban élnek, vagyis inkább abban a tudatban vannak, hogy minden úgy megy, ahogy ezelőtt húsz évvel. Holott ez korántsem igaz.

Már egészen kis korban, alsó-középben megjelenik az a csoport, akik fittyet hányva a szabályokra tipornak el mindenkit, akik nem illenek a számukra megfelelő keretbe. Kihasználnak, aztán meg eldobnak, mint egy használt papír zsebkendőt. Mindenkivel eljátsszák ezt a játékot egyszer előbb-utóbb az életben, de vannak a balszerencsések, akikkel ez többször is előfordul. Ebbe a kategóriába tartoztam én is.

Mivel úgy lettem nevelve, hogy kiegyensúlyozott életet élő, példás magatartású, csendes ember legyek, próbáltam a magam útján haladni úgy, ahogy azt "kellett". Naiv voltam, amiért akkoriban azt hittem, hogy ha nem foglalkozok velük, akkor engem elkerülnek...

Ezt megelégelve csatlakoztam későbbiekben az Aoba Johsai bandájába, ahol példaképem, Oikawa Tooru volt a vezér. Felnéztem rá, már-már istenítettem őt, hiszen tökéletes volt.

Személyisége határozott, véleménye szilárd, akár egy kőszikla, a gyengét felkaroló ember, aki különleges szeretettel és odaadással szolgálta a csapatot, mintha csak a családja lenne.

Emellett minden lány álma volt. Magas, izmos testfelépítése, tökéletes stílusa, szinte angyali arca és bársonyos hangja bárkit levett a lábáról. Ahogy engem is.

Ő volt az első nagy szerelmem.

Az, hogy bekerültem a bandájába - nagy küzdelmek árán -, kiváltság volt számomra. Akkor voltam életemben talán először boldog. Úgy éreztem, végre otthonra leltem és önmagam adhatom. Az igazi Tobiot.

Elkezdtem kialakítani az önálló személyiségem, stílusom és ízlésvilágom, ezzel aláásva mindent, amit addig a szüleim belém neveltek.

Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓Where stories live. Discover now