Smaragd Adventi Kalendárium

Erane K. Bront: Magányos Karácsony 1. rész

Halihó!

Hogy ki is vagyok én? Kérdezheted most ezt, Kedves Olvasó, de igazából az én személyem nem is lényeges, sokkal inkább azé a lányé, akiről mesélni szeretnék Neked. Azért annyit elárulok magamról, hogy Beni a nevem, a lány pedig, akiről a történet szólni fog, Ida, a legjobb barátom.

✨✨✨✨✨

Idával már tíz éve, hogy megismerkedtünk egy nagyon hideg karácsonyi estén. Úgy emlékszem rá, mintha csak egy órával ezelőtt történt volna.

A várost már órák óta ostromolták a szürke hófelhők. A nappali világosságot nem sokáig élvezhettük, hamar besötétedett. A sűrűn hulló hópelyhek, amiket amúgy mindennél jobban szeretek, nem könnyítették meg a városban sem a haladást, sem pedig azt, hogy az ember az orránál tovább lásson. Meguntam a küzdelmet és a park felé vettem az irányt, hogy a fák takarásában egy kis levegőhöz jussak.

Ahogy a gyéren megvilágított park keskeny útjain sétáltam, a kedvenc padomon ülve pillantottam meg Idát. Gyönyörű lány volt. Alig lehetett húsz éves. Gömbölyű arcát a szél már vörösre csípte. A sapka alól kilógó haja már-már havas csomókká állt össze, de ő töretlenül ült a padon és a semmibe révedt. Hosszú kabát, csizma és kesztyű fedte mozdulatlan testét.

Ki az a bolond aki Szenteste egyedül ücsörög a parkban, persze rajtam kívül? Tettem fel a kérdést magamban. De én más vagyok. Én minden évben kilátogatok a születésnapomon a parkba és pár órát itt töltök, magam sem tudom miért, de bizonyos voltam benne mindig is, hogy meg kell tegyem, de az okára sosem jöttem rá.

✨✨✨✨✨

Aki csak tehette, a családjával vagy a barátaival ünnepelt otthon, de legalábbis meleg, védett helyre húzódott. Az utcákon még akadtak sietősen, az utolsó bevásárlásokból hazafelé tartó férjek, vagy épp pihenni vágyó dolgozók. Rajtam és rajta kívül azonban senki nem volt akkor a parkban. Odamentem hát hozzá. Persze akkor még nem tudtam, hogy Idának hívják, de valami megmagyarázhatatlan erő vonzott felé. Meg akartam őt ismerni.

Kicsit tartottam tőle, nehogy megijedjen, mégis csak egyedül ül nő létére egy gyéren világított parkban. Ahogy közelebb értem hozzá, akkor láttam, hogy nem csak a hideg csípte ki az arcát, hanem sós könnyek is hozzájárultak pirosságához. Ida még akkor sem mozdult meg, amikor leültem mellé. Nem tudom, hogy csak annyira belemerült saját gondolataiba, hogy nem vett észre, vagy látott ugyan, de úgy gondolta ha figyelmen kívül hagy, akkor nem szólok hozzá. Nem is tettem. Csendben üldögéltem mellette és hallgattam, ahogy mély sóhajok szakadnak fel a mellkasából hatalmas párafelhőt hagyva maguk után. Vártam, hogy ő szólítson meg.

Jogos a kérdésed. Miért nem én tettem, ha egyszer én akartam megismerni őt? Erre csak azt tudom Neked válaszolni, hogy így éreztem helyesnek.

– Miért ültél le mellém? Téged se vár otthon senki? – tette fel végül a kérdést először ő. Könnyáztatta barna szemét rám emelte. Ennél gyönyörűbb dolgot még életemben nem láttam. Nem akartam sokáig váratni a válasszal, de annyira megbabonázott a szeme, hogy szóhoz sem jutottam. Nem tudtam elképzelni, ki okozhatott ekkora fájdalmat neki. Szemében egy aprócska lányt láttam, aki segítségért kiállt.

– Nem muszáj beszélgetnünk, ha nem akarsz – tette hozzá kedvesen, amíg én csak őt bámultam.

– Ma van a születésnapom. Ilyenkor mindig kijövök ide a parkba, ez a kedvenc helyem – ütögettem meg kicsit erélyesebben kettőnk között a padot, mint kellett volna –, és kicsit üldögélek. Tudod, olyan ez nekem, mint más embereknek a színház. Nézem a hópihék táncát a színpadon, a fák által nyújtott díszlet közt. A szél szolgáltatja a dallamot kecses mozgásukhoz. Szeretem a telet. És nem, nem vár otthon senki – tettem még hozzá utoljára, csak hogy a kérdésére is válaszoljak, ne csak magamról fecsegjek. Tuti, flúgosnak tart, remekül megcsináltad, Beni! – gondoltam ezt akkor magamban, de nem lett igazam.