you ✔️

nine

Körbemutattam neked a várost a hétvégén. Az összes olyan helyre elvittelek, ami valamilyen szinten sokat jelentett nekem, és a reakcióidból vélve rettentően élvezted az egész túrát a városban.

Be kellett vallanom, én is nagyon.

Anya mindig csak nevetve hessegetett a szobámba, amikor hazaértem, már ő is jobbnak látta nem zargatni ezt a témát és a kettőnk között kialakult kapcsolatot.

Felhőkön jártam és talán átéltem azt is, amikor a lányok nem látnak attól a bizonyos rózsaszín ködtől. De nem bántam. Boldog voltam és titokban reméltem, hogy ez sosem múlik el.

A karácsony minden nappal egyre közeledett, és nem csak nekem, de neked is túl sok dolgod akadt a nagy nap közeledtével. Már nem látogattál meg mindennap a munkahelyemen, csak egy üzenetet küldtél, amire én ugyanolyan nagy boldogsággal válaszoltam, mint azelőtt.

Tudtam, hogy nem azért nem érsz rá, mert nem akarsz. A családod miatt voltál Boston-ban, nem várhattam el, hogy engem válassz helyettük.

— Ha akarná, itt lenne — mondta a munkatársam, amikor egy újabb nap telt el nélküled.

Nagyot nyelve hagytam hátra őket, és inkább megindultam haza, hogy elkezdődjön a jól megérdemelt két hetes szünetem.

Marta a torkomat a mondat.

Ha akarná, itt lenne.

De te akartál ott lenni velem. Tudtam. Legalábbis tudni akartam.

Nem hagyhattam, hogy belekavarjam magam ebbe a spirálba. Megbeszéltük, hogy találkozni fogunk, amint tudunk. Rossz volt az időzítés persze, de nem engedhettem meg, hogy magamat okoljam emiatt.

Egyikünk sem volt hibás miatta.

Egy könyvel folytattam aznap estémet, anya éjszakás volt, így már nem volt otthon, mire én hazaértem. Nyugodt estém volt, azonban jól esett volna látni legalább egyetlen egy üzeneted is a képernyőmön.

De nem érkezett meg.

Én pedig nem tudtam mit tettem.

Hisz eddig egyetlen egyszer se adtad volna valamilyen formában a tudatomra, hogy meguntál. Mindig boldogan vártál engem, és lassan, de biztosan hozzászoktam ahhoz, hogy megcsókolsz akárhányszor üdvözölsz vagy elköszönsz tőlem. Azt hittem, minden a legnagyobb rendben.

Azt hittem, te más vagy, mint a többiek.

Hóviharral köszöntött be a karácsony, én pedig ugyan örültem neki, azonban titkon valami másra vágytam igazán.

Anyu egy bögre kakaóval és egy tálca süteménnyel várt rám a konyhában.

Mióta ő is megkapta a karácsonyi szabadságát, minden percét azzal töltötte, hogy megsüti a világ összes édességét, majd utána még egy pár sós fajtát is kitalált. Csak hogy meglegyen az egyensúly. Ahogy ő mondaná.

— Láttad, hogy esik a hó? — kérdezte nagy vidáman, hatalmas mosollyal a száján.

— Igen — feleltem, próbálva színlelni az izgatottságot. — Remélem estére annyira lenyugszik, hogy ki tudjunk menni építeni egy hóembert.

Imádtam gyerek módjára a hóban eltölteni az időt. Ha hógolyózni akart valaki, én gyorsan partnere lettem ebben, ha valaki szánkózni szeretett volna a városnegyedben, boldogan húztam a kisgyerekeket egy darabig.

Már megszokássá vált, hogy az első hóból egy hóembert építek. És ezt szerettem volna ebben az évben is folytatni.

A karácsonyfa nagyban világított, az alatta becsomagolt ajándékok egyszerre voltak kis takarosak és kissé szedetlenek. Míg anyu tökéletes be tudott csomagolni minden formájú dolgot, én egy kocka alakú dobozzal is megküzdöttem. Így egyikünknek sem volt igazán nehéz kitalálnia, hogy melyiket kapja kicsoda.