Cold [Steve Rogers]

3.

Mielőtt kimentem volna hozzá, két meleg teával a kezemben egyensúlyoztam. Csípőmmel belöktem az erkélyajtót, emiatt pedig egy csepp forró tea a kezemre ömlött. Felszisszenve siettem letenni az asztalra a bögréket, majd dörzsölni kezdtem a fájó felületet. Steve csak folytatta a rajzolgatást a gyér fényben, de pár másodperc múlva megszólalt, miután leültem a másik székre.

- Miért vagy itt?

- Gondoltam jól jöhet egy kis társaság - rántottam meg vállamat, majd elvettem egy bögrét.

- Rosszul gondoltad - motyogta.

Erőt kellett vennem magamon, hogy ne borítsam rá a bögre teát. Nem tudom, mégis mi baja van velem. Más világból származunk, ez tény.

Nem szóltam semmit, csak beleittam a forró italba. Ő rám emelte tengerkék szemeit, és figyelt. Talán választ várt tőlem, nem tudom. Magam éreztem tekintetét, míg meg nem szólaltam.

- Mit rajzolsz?

- Semmi érdekeset - zárta be a füzetet, majd megszólalt. - Tényleg nem kértem társaságot.

- Nekem viszont szükségem van rá. Ha nem akarsz velem együtt kint ülni, akkor menj - néztem bele a szemébe. Ő csak nézett meg sem moccant. Sóhajtva pillantott a fehér bögrére. - Tea van benne - magyaráztam. - Gondoltam jól esne.

- Köszönöm - nyúlt felé, majd belekortyolt. - Finom.

- Örülök neki.

Az elénk tárulkozó tájat néztem. A város gyönyörű fényekben pompázott. El sem tudtam képzelni ennél szebbet. Tudtam, hogy elég késő van, és hogy alig járkálnak autók, de még így is hallottam néhányat. A Hold gyönyörűen világított. Asgardból nagyobb részt láthatok belőle, főleg az ablakomból, de még így varázslatos volt.

Kortyoltam egy picit a forró italból, és szemem sarkából láttam, hogy figyel. Magamban elmosolyodtam, de nem tettem szóvá. Tudtam, ha most belenéznék a szemébe, valószínűleg mindkettőnknek kínos lenne, így hagytam az egészet. Talán akaratom ellenére is elpirulnék.

- Mióta vagy a Földön? - kérdeztem halkan. A hangom még jobban tompította az utcáról érkező hangos dudaszó.

- Ezt hogy érted?

- Látszik rajtad, hogy nem vagy idevalósi. Mármint évben, mintha teljesen más világból jöttél volna. A beszéded választékos, és az öltözködéseden is látszik, hogy teljesen más vagy.

- Ezt eltaláltad - kuncogott - tényleg nem ebben az évben születtem. Ha hiszed, ha nem a második világháború alatt harcoltam - mesélte. - Szériumot kaptam, amitől nem vagyok már egy asztmás kisfiú. Egy gépet vezettem és a hazámat mentettem meg azzal, hogy jégbe fagyasztottam magamat. Egyetlen dologba nem gondoltam bele - halkult el. Az arcán több érzelem is lejátszódott; düh, szomorúság, és mintha egy apró mosolyt is láttam volna az ajka sarkában.

Nem mertem kérdezni, sőt meg sem moccanni, nehogy kizökkentsem. Nem csak őt, minket. Tudtam, hogy most lepergett előtte a régi élete, nem akartam ebből kizökkenteni. A szemei csillogtak, még talán egy könnycsepp is lecsordult. Nem akartam kizökkenteni magunkat. Nem piszkáljuk egymást, és most a történetét meséli el nekem. Olyan elképzelhetetlen. Tudunk ilyenek is lenni egymás társaságában?

- Volt egy nő... Peggy-nek hívták. Gyönyörű volt. Minden férfi odáig volt érte, de mégis azt hihettem, hogy én talán más lehetek. Tévedtem. Fülig belészerettem, és képtelen voltam nem mindig a közelében lenni. Azt hiszem ő is így érezhetett. Ő volt az egyetlen, aki akkor is szeretett, amikor még törékeny és gyáva voltam. Kitartott mellettem akkor is, amikor a jégbe csapódtam. Az ő hangja volt az utolsó, amit hetven évvel ezelőtt utoljára hallottam. Még most is a fülemben csend a nevetése - mosolyodott el szomorúan. Letörölt egy kósza könnycseppet.

- Sajnálom! - suttogtam. Ő csak megrázta a fejét, és egy mosolyt erőltetve magára felém fordult.

- Ennek így kellett lennie. Még láthatom, ez tény, de úgy érzem szerencsésebb lehettem volna, ha egész életében mellette maradok.

- Átérzem - mondtam. - Anyám feláldozta magát értem, Apám pedig végignézte. Igaz, Anyám sem volt egy ember, ugyanúgy nézett ki, mint Apám.

- Akkor te hogyan vagy ember?

- Ez egy jó kérdés. Anyám sem értette, ezért is áldozta fel magát egy átkozott asgardinak, aki azt mondta, ha levágjuk valamelyik családtagom fejét, akkor olyan lehetek, mint ők. - Előjöttek az emlékek. A szemem előtt láttam őket, és szörnyű érzés volt átélni újra. A könnyem lecsordult és a fekete pólómra hullott. - Láttam magam előtt Anyám arcát, ahogyan könnyekkel küzdve adja át magát a férfinak, aki örömmel vágja le Anyám fejét.

Nem sírhattam, bármennyire is fájt. Szipogva tettem le a bögrét, majd a pizsama ujjába megtöröltem az orromat. Lenéztem a gyűrögetett pólómra, majd folytattam:

- Nehéz volt elengednem, szóval tudom, milyen érzelmeket érzel - pillantottam fel rá. Már nem láttam a szemében gyűlöletet, inkább sajnálatot. Ez megmosolyogtatott.

- Sajnálom!

Halványan elmosolyodtam, majd újra szipogtam. Szemem sarkából láttam, hogy feláll, és másodpercekkel utána előttem állt és kezét nyújtotta nekem. Felnéztem rá; nem értettem, mit szeretne.

- Tudom, hogy nem jól kezdtük ezt az egész bemutatkozásos dolgot, szeretném, ha az igazi énemet ismernéd meg. Tudom, hogy ez nem kifogás, de aznap nagyon hosszú napom volt. Steve Rogers vagyok.

Nevetve belementem, és a kezemet az övébe tettem. - Fairuza.

- Tényleg?

- Furcsa név, de szeretem.

- Diadalmas asszony.

- Igen, ezért is szeretem.

Egy ideig csöndben voltunk, közben én fel is álltam, de még mindig kéz a kézben volt. Azt hittem, hogy érdes lesz a keze, de kellemes csalódás volt. Felnéztem rá, nem volt köztünk sok magassági eltérés.

Az arca fénylett, szeme csillogott. Most volt időm csak felmérni arcát. Karakteres arc, tengerkék szemek és magabiztos kisugárzás.

- Kössünk egyességet - ajánlotta.

- A katona szövetséget köt egy gyilkossal? - kuncogtam, míg lenéztem a kezünkre. Ő is követte a tekintetem és mikor rájött, hogy még mindig egymás kezét fogjuk rögtön elengedte. Egy másodpercre sem érezhettem hiányt a keze miatt, miután ujja állam vonalán végigsimítva emelte fel fejemet. Hüvelykujjával letörölte a már beivódott könnycseppet, majd maga mellé ejtette kezét.

- Pontosan, ahogy mondod, Fairuza. Rájöttem, hogy mégsem olyan lány, mint amilyennek gondoltalak. Egész kedves vagy  fordult felém egy apró oldalmosollyal és huncut szemekkel.-

- Ezt én is eltudom mondani rólad.

- Mi lenne, ha nem veszekednénk? Csak egy küldetést kell kibírnunk és utána saját utunkra megyünk. Ha tovább piszkáljuk egymást, az nem csak nekünk lesz már probléma, hanem a csapatnak is. Elveszíthetjük emiatt az egész harcot. Szerintem ezt egyikünk sem akarja, ugye?

- Nem.

- Ez a beszéd! Későn lejár, mennünk kéne. Majd én beviszem őket - mondta gyorsan, mielőtt én még a bögrék után kaphattam volna. - Majd én elintézem őket. Menj - intett a fejével. Megköszönve távoztam az erkélyről, és felsiettem a szobámba, de még egy utolsó pillantást vetettem rá.

Fogalmam sincs mi ütött belénk.