hisz bűnösök vagyunk mi

𝔦𝔷𝔯𝔞𝔢𝔩 𝔞́𝔡𝔞́𝔪 - ℑℑ.𝔯𝔢́𝔰𝔷

A bulit követő vasárnap ismét nálunk jött össze a csapat. Nem hívtam senkit, mégis, mintha megbeszélt esemény lett volna, egymás után érkeztek meg. Ria általában minden péntek estétől vasárnap késő délutánig nálam kuksolt, velem együtt, szétfüvezve az agyát.

Régebben undorodtam a kábítószertől. A hideg rázott már csak attól is, ha ránéztem, mégis a rám szakadt nagy teher ellenére a fű és a Xanax egyvelege hozott némi megnyugvást rosszabb napokon.

Tehát Mari már nálam volt, reggel Gabi zaklatott, hogy menjünk misére, aztán mikor meglátta, milyen állapotban vagyunk, inkább elvetette az ötletet, és nekiállt reggelit készíteni nekünk. Még át sem sült a rántotta, de már csengetett is Jézus. Ötletem se volt, mit akarhat, hiszen nyilvánvalóan megbeszéltük, hogy egyszeri alkalom lesz, utána békén hagyjuk egymást.

– Elmondanád, mit keresel itt? – kérdeztem, amint belépett az ajtón. A lépcsőzéstől lihegett egy kicsit, szeme alatt sötét karikák rajzolódtak ki, arca kissé beesett.

– Pihenni – ült le a fotelbe egy ásítás kíséretében, fejét fáradtan hátravetette. – Teljesen ki vagyok.

– Kérsz reggelit? – csendült fel Gabi gondoskodó hangja. Elég hamar összebarátkozott a gondolattal, hogy Jézus ilyen közvetlen lett velünk.

– Elfogadom – felelte álmosan, a szemét megdörzsölve.

– Mi van veled? – ültem vissza a kanapéra Ria mellé. – Nem nézel ki túl jól – mértem végig.

– Két teljes napja nem aludtam! – Ahogy előre dőlt, hogy meggyűrje az arcát, a mindenfelé álló, egykor kivasalt haja az arcába csúszott. – Tegnap, vagyis ma... Vagy nem tudom már mikor, Dív elvitt iszogatni, és úristen, annyira berúgtam! – hitetlenkedett. Felemelte a fejét, halvány mosoly táncolt rajta. – Úgy érzem, valami tök kínosat csináltam vele.

– Úúú, csak nem megcsókoltad? – Gabi pincéreket megszégyenítően hozott egy kézben négy tányért, úgy, hogy balesetmentesen le is tudta elénk rakni a dohányzó asztalra.

– Le vagyok maradva – kezdte el majszolni a félig nyers rántottát Ria. Kitágult pupillákkal csámcsogott. Ilyenkor elképesztően nőies tudott lenni... – Ki az a Dív?

– Mi vagy te, Internet Explorer? Vagy mégis hol élsz? – foglalt helyet Isti mellett a karfán, ő is falatozni kezdett. – Dív az Keresztes. Jézus egyik tanítványa.

– Á, érteeem! Tehát Istit is kifeszítjük majd Dávidra, mi? – kuncogott, piszkálódósan összenézve Pumuklival.

– Ha már ki nem feszítette tegnap éjjel – szálltam bele a szekálásba vigyorogva. Jézus próbált elbújni a haja mögé, nemlegesen ingatta a fejét, mi pedig csak rosszabbnál rosszabb forgatókönyveket tártunk elé, hogy mit művelhetett.

Ez volt az első olyan együtt töltött napunk, amikor ténylegesen úgy viselkedtünk, mint a barátok. Ugrattuk egymást, beszólogattunk, vigyáztunk a húgomra, elvittük játszótérre, közben megsétáltattuk Kokót, és egyáltalán nem törődtünk olyan hülyeségekkel, mint a pénz, az üzlet, vagy az élet.

– Miért talál meg ennyi buzi engem? – hüledeztem.

Már december közepe felé lehettünk, amikor nagykabátokban kint ültünk a régi uszoda lépcsőin. Suli után, késő délután mindig ott találkoztunk. Én átadtam a megrendeléseket, Gabinak nem volt élete, Isti pedig abban az időben arrafelé járt futni. Eszébe vette, hogy dolgozik az izomzatán, a kondiján. Pár hétnél tovább ez a szenvedélye sem tartott.