hisz bűnösök vagyunk mi

𝔦𝔷𝔯𝔞𝔢𝔩 𝔞́𝔡𝔞́𝔪 - ℑ.𝔯𝔢́𝔰𝔷

„A fösvénység egyedül nem jár, hanem mint fejedelem a bűnök között, több istentelen vétkeket, mint kísérő szolgákat vagy előtte bocsát, vagy utána vonszol."

- Pázmány Péter

Két esőcsepp versenyét figyelem az ablakon keresztül. Lassan csúsznak, szoros a küzdelem, de mindhiába. A végén egymásba futnak.

– Jó reggelt! – ül le mellém Gábor, a hajából csöpög a víz. Sose hord magánál esernyőt.

– Jobbat – felelem egy ásítás kíséretében a megszokott válaszomat. Egy reggel sose lehet jó. Pláne, ha az ember egy szemhunyásnyit sem aludt.

– Szarul aludtál? Vagy egyáltalán nem is? – kezd el kipakolni a táskájából. Sütis füzet, fánkos toll, hamburgeres tolltartó. Ilyenkor jut mindig eszembe, hogy reggeliznem kellene néha.

– Utóbbi – morgom, miközben a fejemet lehajtom a pad lapjára. Ha most Kokó itt lenne, biztos a fejemre mászna. Hiányzik. Miért nem jöhet velem az iskolába? Miért nem értik meg, hogy a macskák jó hatással lennének a stresszes tanulókra? De nem. Az jobb, hogy én játszom a doromboló kiscicát a depresszív, nyomorgó hülyegyerekeknek. Gabi is miattam kezdett el fogyni.

– Tanultál TZ-re? – nyaggat tovább a barátom felesleges kérdésekkel. Kis Locsifecsi Márta. De legalább még a humorpatron nem pattant el.

Pár tizedmásodpercig fel sem fogom a nekem szánt kérdést. A kiélesedett hangokat figyelem az osztályban. Szétmegy már az agyam Lázár vihogásától. Mária pedig csak teszi alá a lovat. Vagy vajon pont Lázár tett lovat Ria alá?

– Nem – fordítom felé a fejemet. Kezd csontosodni az eddig kerekded arca. Őt is tönkre fogom tenni. – De az előbb mintha valami olyasmit magyaráztak volna, hogy ofő lesz matek helyett. – Gabi bólint, én pedig előveszem a zsebemből a telefonomat. Még csak reggel nyolc van, de már van húsz olvasatlan üzenetem. Ideje lenne előkészítenem a megrendeléseket kaja szünetre. – Hallod, takarj! – bököm meg.

– Igyekezz – kéri, mert éppen most ront be az a nyomorult nő a terembe. Látom, hogy feldúlt, ami pont kapóra jön, mert így legalább sumákolva, az ölemben tudom készítgetni a kis alufólia csomagokat. Már ránézésre is tudom, mennyi hány gramm.

– Jajj, tanárnő, komolyan úgy csinál, mintha valaki meghalt volna. Bökje már ki! – türelmetlenkedik a védőpajzsom, mire egy jó nagyot rácsapok a combjára.

– Kussolj már! – tátogom. Rosszallóan pillant vissza rám, én meg vissza rá, amin elmosolyodik. Pufi arca kezd a múlté lenni. Lehajtom a fejem, és tovább kanalazom a fehér anyagot. Mit is írt, mennyi kell neki? Bazdmeg, sokkal könnyebb volt, amíg Jézus csinálta ezt helyettem. Vajon, ha órák után beszélnék vele, visszatérne? De nem tehetem. Nem megbízható.

– Hogy halt meg? – csapja meg a fülemet a következő kérdés.

Kicsoda?

– Öngyilkos lett – feleli az igazgatónő. Erre felkapom már én is a fejemet. Mikor jött ez is be? Teljesen úgy érzem, nem is vagyok jelen.

A szó hallattán felvillan előttem egy kép egy szőke hajkoronáról, ahogy játszik a macskámmal. A hegek a csuklóján frissen összeforrtak voltak.

Kész vicc vagyok. Miért nem tudom már kiverni ezt a képet a fejemből?

– Jól hallottátok! – harsan fel ismét a vénasszony hangja. – Bajai István, egy tizennyolc éves fiú, felakasztotta magát, mert nem bírta tovább elviselni az osztálytársai terrorizálását! – Még ezután is mossa a fejünket, ám azt már végképp nem fogom fel. A hang túl erős a fülemben.